Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 11. szám - Szabó Gábor: Szomszédolás (Zoltán Gábor: Szomszéd)
143 kollektívumon belül működő ellenségkép-gyártás, a manipulatív, hatalmi retorika tudatformáló következményei nek közös etikai problémánkként történő ábrázolása. A „szomszéd”, aki egyképp lehet megfigyelő és megfigyelt, feljelentő és feljelentett, hóhér és áldozat, bújtató és bújtatott, üldöző és üldözött – sugallja Zoltán könyve, mi vagyunk, ez a bizonytalan meghatározottságú közösség (e bizonytalanságra Zoltán is kitér, vö. 75–76.), amelyet jobb híján a nemzet szóval szokás megnevezni, ám amelynek tagjai a nyilas uralom szélsőséges szituációjában különösebb gond nélkül osztották fel eme virtuális „mi”-t mi és ő k-re. Fenyő Miksa 1944–45-ös nagyszabású naplója (a Szomszéd bőven merít ebből a memoárból) e tekintetben alighanem a Szomszéd történelmi perspektíváját is pontosan megfogalmazza: „Mert Gömbös óta szakadatlanul és egyre fokozódóan folyt a magyar közélet megmételyezése; legintenzívebben a hadseregé és a köztisztviselőké, de utánuk rangsorban mindjárt a tanároké, az iskoláké, az egyházaké, házmestereké és kalauzoké. Hát persze, hogy voltak tisztességes tisztek, akik megvetéssel és aggodalommal nézték a hadsereg züllését – és bölcs tanárok, kik megérezték, sőt megjósolták e pokoli karnevál böjtjét és nemes egyházi férfiak –, hiszen ha nem lettek volna, akkor a jó szándékú ember számára nem maradt volna más megoldás, mint az öngyilkosság, de a magyar közélet, kormányok, parlament és sajtó céltudatos irányítása mellett, szükségszerűen jutott el uszításokon, gyűlölködéseken, internálásokon, kifosztásokon, jogfosztásokon, vagyonelkobzásokon, gyilkosságokon keresztül a nyilas bestialitásig.” 2 Hasonlóképp vélekedik a Nevelés Auschwitz után ban Adorno is, aki arról ír, hogy midőn az „általános” nyomást gyakorol a „különös”-re, az arra irányul, hogy elpusztít- sa a szokatlant és az egyedit, ami ellenállást tan ú síthatna vele szemben. Identitásukkal egyetemben az emberek így azt a képességüket is elvesztik, melynek segítségével szem- beszegülhetnének annak, amikor az intézményesített hatalom gaztettekre csábítja őket. Zoltán Gábor könyvei mindemellett pszichológiai megfejtést is kínálnak e viszolyog- tató ochlokrácia kiépülésére. M ár az Orgia esetében is egy általános érvényűnek szánt, minden zárat univerzális kulcsként nyitó attitűd, a ressentiment nyújtott pszichológiai megoldást a tömegek zsidók elleni gyűlöletére, s a nyilasterrort működtető lelki moz- gatórugók értelmezéséhez, és többnyire ez a némiképp egyoldalúan leegyszerűsítő képlet működik tovább a Szomszéd lapjain is. Az irigység, frusztráltság, kisebbségi érzés gerjesztette agresszió ez esetben is szinte kizárólag a vidékről Pestre sodródott, integrá- lódni képtelen, a kultúra és a polgári lét kulisszáit idegennek érző, tanulatlan csőcselék sajátosságaként ábrázolódik, ám az új mű az Orgia t ársadalmi tablójához képest széle- sebb társadalmi kört érintve már az arisztokrácia, a művészvilág és az akadémiai értel- miség képviselőit is megjeleníti: igaz, az ő esetükben sem ez, sem másik pszichológiai magyarázat nem kerül szóba. Szóba kerül viszont az elbeszél ő önjellemzése kapcsán, ahol a fentiekhez ugyancsak hasonló zsanéron látszik forogni a magyarázat, épp csak annak fonákjáról megközelítve és egy kölcsönösségi relációban feloldva a problémát: „ez az enyhe idegenkedés Magyarország falvainak és kisvárosainak lakosaitól nem belőlem fakad, hanem annak ismételt megtapasztalásából, hogy az ottaniak egy része – talán nem is többsége, csak magát nagynak mutató kisebbsége – utál engem…” (80.) Ez az egyoldalúság vezethet aztán olyasféle hasonlóan sztereotip – de legalábbis vitatható – következtésekhez, mint amilyen pl. a „hatalomhoz jutott kisemberek színpadiasság utáni vonzalma” (164.), vagy mondjuk a „nyilaspopuláció” általános gyávaságáról szóló leírás (266.). 2 Fenyő Miksa: Az elsodort ország. Naplójegyzetek 1944–1945-ből , Park Könyvkiadó, Budapest, 2014. 406.
