Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 1. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
13 Kiss Benedek Élettöredékek Az Elérhetetlen föld, vagyis a „Kilencek” A Kilencek nem úgy állt össze, ahogy az Isten megteremtette, csak majdnem úgy. A hatvanas évek közepén, egy-két év különbséggel, valamennyien Eötvös-egyetemisták voltunk (persze bölcsészek), és amíg ki nem ebrudaltak bennünket, a híres Eötvös-kollégiumban is laktunk. Ez egy kicsit fájdalmasan érintett bennünket – a Kilencekből öten is bekerültünk ebbe a szórásba –, de a bennünket fogadó intézet: a Ráday utcai diákszálló is nagyszerű otthonunk lett. Sőt, több előnye is volt az Eötvös-kollégiummal szemben: kettes szobák voltak benne, s ami szintén emelte rangját szemünkben: koedukált volt, vagyis fele részben lányok is laktak ott, sőt akkoriban még a bölcsészeken kívül jogászlányok is. Mi Utassy Dzsó barátommal az épület bejáratának bal oldalán kaptunk egy szobát, emeletes vasággyal. Persze ez inkább fülke volt csak, hasonlóan a többihez. Dzsó aludt alul, én fölötte, s mellettünk a két széken kívül a szabvány irodai asztalocska. Mellettünk lakott Oláh János egy évfolyamtársával, s az emeleten (lányok között) Győri Zsiga Molnár (Péntek) Imrével, vagyis „Filosszal”. Az Eötvös-kollégiumban csak Rózsa Endre és kis társaságunk Benjaminja: Kovács István maradt (ő Kiss Ferenc kutatótanár ajánlatára) mint „szakkollégisták”, vagyis akiknek a kiváló tanulmányi eredménye mellett plusz kutatási témájuk is volt. – Mindenesetre sokkal mozgalmasabb lett az életünk, s mi öten, kik már korábban is közel álltunk egymáshoz, megtartottuk azt a jó hagyományt, hogy a Kollégium éttermében – mert itt saját étterem is volt, de csak vacsorázni lehetett – alkalmanként közös költői esteket, felolvasásokat tartottunk. (Konczek Jóska meg ki tudja, hol volt – az egyetem után Szombathelyre került újságíró tanoncnak.) De hogy teljes legyen a névsor: Mezey Katika meg nagyot dobbantott, otthagyta az egyetemet, és Tatabányára „szökött”, általános iskolába, tanítani. Mi öten tartottuk legbensőségesebben a kapcsolatot, adódott egy közeli hely is, a körúti Híd borozó, ahol esténként elég gyakran összejöttünk. Az egyetemről kevés szó esett, viszont minden mást – politikai és művészeti- irodalmi életet – megrágtunk, megbeszéltünk. Egyik alkalommal (a miliőt próbálom érzékeltetni) a következő elborzasztó bökverset sikerült közösen összehoznunk:
