Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2018 / 11. szám - Czesław Miłosz: Személyek; ***; Fénye égi sugaraknak; Lehulltak rólam; Úton; A költő halálára (versek – Tőzsér Árpád fordításai)

43

Czesław Miłosz

Személyek

Kicsi népének egyetlen költője volt ő, előtte senki náluk

nem tudott jeleket róni papírra.

Összeírta a sámánok átkait, s az eredetmondákat is,

amelyek virágszülte első emberekről szóltak.

Ezeknek az embereknek világító szárnyuk volt,

körülöttük sötétség honolt – az égi fények még nem léteztek.

Aztán az emberek rászoktak valami gyökerekre, s megismerkedtek a

bűnnel. Elhulltak szárnyaik, s immár ők sem világítottak.

S az ő kérésükre teremtette aztán az Úr a Napot és Holdat.

A költő azon töprengett, mit fordítson le népe nyelvére:

Homéroszt? A Bibliát? Marquis de Sade-ot? Rilkét?

Vagy csak Himnuszt szerezzen s zászlót tervezzen,

s tegyen reá, címernek, mondjuk egy medvét?

* * *

Én a nyelv esendőségén merengek. Nagyon öreg vagyok,

s velem együtt öregszenek meg s pusztulnak el a ki nem mondott szavak,

melyekben pedig a rég halott szereplők ellakhatnának.

Nem tudom elérni, hogy úgy jelenjenek meg a színen, ahogy éltek:

sajátos szemszínnel, tojásdad arccal, szemöldökük egyedi formáival.

Valahol az idő mély völgyeiben vándorolnak,

a korok, nyelvek és nemzedékek tömegében

alig megkülönböztethetők.

S te velük vándorolsz, Klaudyna, ki annak idején ezt írtad nekem:

„Még mindig az a gyermeteg lélek vagy a számomra (lehet,

a költők halálukig ilyenek), akinek minden baltette megbocsátható,

s akit minden hibája ellenére szeretni tudunk.”

S az, aki akkor voltam, nyírfaerdőt lát s benne minket, kettőnket, továbbá

azt a padot, amelyen a szomszédéknál egymás mellett ültünk, a vacsoránál.