Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 11. szám - Czesław Miłosz: Személyek; ***; Fénye égi sugaraknak; Lehulltak rólam; Úton; A költő halálára (versek – Tőzsér Árpád fordításai)
43 Czesław Miłosz Személyek Kicsi népének egyetlen költője volt ő, előtte senki náluk nem tudott jeleket róni papírra. Összeírta a sámánok átkait, s az eredetmondákat is, amelyek virágszülte első emberekről szóltak. Ezeknek az embereknek világító szárnyuk volt, körülöttük sötétség honolt – az égi fények még nem léteztek. Aztán az emberek rászoktak valami gyökerekre, s megismerkedtek a bűnnel. Elhulltak szárnyaik, s immár ők sem világítottak. S az ő kérésükre teremtette aztán az Úr a Napot és Holdat. A költő azon töprengett, mit fordítson le népe nyelvére: Homéroszt? A Bibliát? Marquis de Sade-ot? Rilkét? Vagy csak Himnuszt szerezzen s zászlót tervezzen, s tegyen reá, címernek, mondjuk egy medvét? * * * Én a nyelv esendőségén merengek. Nagyon öreg vagyok, s velem együtt öregszenek meg s pusztulnak el a ki nem mondott szavak, melyekben pedig a rég halott szereplők ellakhatnának. Nem tudom elérni, hogy úgy jelenjenek meg a színen, ahogy éltek: sajátos szemszínnel, tojásdad arccal, szemöldökük egyedi formáival. Valahol az idő mély völgyeiben vándorolnak, a korok, nyelvek és nemzedékek tömegében alig megkülönböztethetők. S te velük vándorolsz, Klaudyna, ki annak idején ezt írtad nekem: „Még mindig az a gyermeteg lélek vagy a számomra (lehet, a költők halálukig ilyenek), akinek minden baltette megbocsátható, s akit minden hibája ellenére szeretni tudunk.” S az, aki akkor voltam, nyírfaerdőt lát s benne minket, kettőnket, továbbá azt a padot, amelyen a szomszédéknál egymás mellett ültünk, a vacsoránál.