Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 11. szám - Turczi István: Szeresd a vándort; Hűs leblek és etéziák (versek)
42 Hűs leblek és etéziák Nézni. Nézni kell, mindig nézni, valamit mindig nézni, ha már megadatott. Nézni, nézni, amíg lehet. Nézni, ahogy dolgukra sietnek az emberek, nézni, hogy rád se néznek, kopottak, szürkék, bazalt-szemükben nem csillan meg a május. Nézni, hogy hatalmasra nőttek a fák, és hatalmasra nőtt a közönyük. A fák alatt édes búvóhelyek: dulces latebrae, tűnő ifjúság! Nézni, mennyi madár – csupa szárny, csupa nyak, és persze csupa ábránd, lebegve, mozdulatlanul. A magasztalt kert felől hűs leblek és etéziák… A tavasz triumfál, vagy ezt most mind képzeli, és elfelejti azt is, hogy emlék? A csavargó út felső végén két kőgriff a díszkapu tetején. A grófi címer állatai már messziről valóbbak a valónál. Nézni kell, mindig nézni, távolabb, tovább nézni, ahogy elindul a táj, szorongani a fényben, nehezen szokni meg, megszokni a megszokhatatlant. Aki ily sokáig volt elzárva, lenn a mélyben, lenn és még lejjebb, ami szinte már magasság. Mikor lesz erő, és lesz-e, visszanézni, mint ki ellenállna, annak, mi múlt idő, de sohasem lesz befejezett. Nézni kell, mindig nézni, a jót nézni ebből is, a tekintet zártkertjében megpihenni, elsimítani, mint egy párnát, az ébredő gondolatot, a félelmet, a gyöngeséget, és nem felejteni.
