Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 10. szám - Gion Nándor: „Az írók tisztességesen politizálnak” (IV. rész – közreadja Kurcz Ádám István)
24 – Több oka is van, mindenekelőtt az, hogy szülővárosom ez a közép-bácskai település, ez a „nagyalföldi poros városka”, melyet csak jóindulattal lehet város- nak nevezni, inkább egy nagy falu. Itt nőttem fel, itt ismertem meg azt a valósá- got, amely tanítómesteremmé vált. Gyermekkorom világa az emberekkel való közvetlen kapcsolatot jelentette, amit tettek, amit beszéltek, minden beleivódott az emlékezetembe, a különböző emberi sorsok, köztük embertelen tragédiák. – Úgy tudom, ez a város is többnemzetiségű: szerbek, magyarok, németek lakják. – Így van, s éppen ez az, amiért a lokális sorsokban, történetekben többet látok egyszeri sorsoknál, túlmutatnak a helyi jelenségeken. Valami törvényszerűt hordoznak a közép-kelet-európai nemzetiségi együttélésről. Az ezzel együtt járó feszültségeket különösen gazdagon kínálják. Mi beleszülettünk egy állapotba, úgy alakultak a dolgok, a történelem dolgai, de az együttélés sok problémát vet fel. Az emberek szeretik-gyűlölik egymást, s tragédiáktól sem mentes ez az élet. Jó volna végre végérvényesen levonni a történtekből a tanulságokat. Regényeimben ezért beszélek róluk. – Milyen tanulságokra gondol? – Szerintem a legfőbb: meg kell tanulni tisztelni egymás méltóságát, az ember méltóságát; az együttélés legyen természetes állapot, s ne pedig életzavaró ténye- ző. Könyveimben ezeket a gondolatokat variálom, ha szájbarágósán nem is mon- dom ki őket, hanem csak történetekbe, cselekményekbe, olvasmányos formába csomagolom. – Nem gondolja, hogy szava mostanában egyre kevesebb helyre jut el, hisz a könyvnek, a szépirodalomnak – egyesek szerint – egyre fogy az olvasótábora? – Én nem hiszek abban, hogy a könyv szerepe visszaesett volna életünkben, vagy hogy ilyen veszély fenyegetne bennünket. A televízió és a különböző agresszív médiumok népszerűsége ne tévesszen meg senkit. Én bízom a fejlődés törvényszerűségében, amely egyre több gondolkodó embert követel, s ami meg- növeli az igényeket. Ez az igény vissza-, vagy helyesebben elvezeti az embert mindig a könyvekhez. Mert a könyv a szellem számára mindennél életrevalóbb táplálék. El lehet égetni bár, volt erre is eset, de megsemmisíteni sohasem lehet. – Úgy érzi tehát, hogy az irodalomnak napjainkban, ebben a fegyverkezéssel terhes, konfliktusos világban is megvan a súlya, hogy például intsen a jóra? – Egyetlen íróember sem áltathatja magát azzal, hogy nem érdemes szót emel- nie fontos dolgokban, mert hisz úgysem hallgatnak rá. Az emberek igenis oda- figyelnek az okos, intő beszédre, a tiszta lelkiismeret szavára. Ezt olvasóimmal való közvetlen találkozásaim során is gyakorta tapasztalom. – Szeret író-olvasó találkozókra járni? – Nálunk, a Vajdaságban az író nem csak ír, apostola is annak, amit megalko- tott. Lehet, hogy másutt az efféle találkozók már unalmasak, nekünk életbevágó- an fontosak és izgalmasak.
