Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 9. szám - Gerőcs Péter: A csalás morfológiája (A bilincs a szabadság legyen – Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezése 1948–1997)
126 A kötet ismeretében azonban a baráti rátekintés viszonyteremtő értelmezésében feltünedező alakok és a személyes olvasói tapasztalatom közti szakadék látványa még hátborzongatóbb. A „nagy” és „végzetes” találkozás fantasztikus képzeteit ( „Miklós egyetlen méltó párja Alaine lett és maradt a világegyetemben” 848. o., illetve hogy „kapcsolatuk az eleve elrendelés műve.” uo.) a távlati rekonstrukció leveti magáról. Nádas Alaine személye iránt egy nagyságrenddel megértőbb; praktikáit és fals gesztusait például erdélyi származásával magyarázza. Miklós okozta szenvedése iránt mélyen empatikus. Nem kizárt, hogy ez a „mosdatás” a múltbéli környezet erős, Alaine elleni ellenszenvét hivatott ellensúlyozni, bár ez csupán kósza spekuláció, semmi egyéb, noha szembeötlő ezzel kapcsolatban Nádas egy másik megállapítása is, mely szerint „ennyire ellentétes alkatok viszonyát a külvilág általában nem is érti” . Az, hogy Nádas szerint a külvilág pontosan mit vagy kiket jelent, csak sejthető, ám ebben a sejtelemben úgy tűnik, a házaspár kapcsolatának (meg)értéséhez való privilégiumot a magáénak tekinti. Ezzel együtt, és ennek ellenére most magam is bátorkodom megrajzolni azokat a körvonalakat, amelyek az én olvasatomban rajzolódtak ki a két személy viszonylatában. És a zsűri se magunk vagyunk (652. o. Mészöly levele Alaine-nek) A jelen esszé elején citált Mészöly-idézetben a szerelem és a szakítás az igazság és a hazugság párdarabjai. Igazság volna tehát a szerelem, és hazugság a szakítás. Pár mondattal később azt írja: „A meztelenség mégiscsak misztérium.” A Szeretők és házastársak nevezetű esszé értelmezhető egy legitimációs kísérletként is, és a szerző szublimációjaként is. 1979-ben, az esszé írásakor a házaspár kapcsolata már évtizedes krízisben szenvedett. A szöveg, bár a szeretőket említi első helyen, mintha csak a vezeklő önleleplezés katartikus szándéka hívná életre, voltaképpen semmit nem tudunk meg, semmiféle szeretőről, szemben a szerelem szentségével és örök nagyságával. Ez a rituális elhallgatásalakzat lesz végül a levelek egyik szerkezeti vezérmotívuma is. A viselhetetlen fájdalmakat mindössze néhány elszakadási kísérletet megfogalmazó levél teszi testivé, megragadhatóvá; hogy a valós keserűség, megaláztatás, fenyegetettség, téboly és őrült féltékenység milyen valós jelleggel rendelkezett, néhány leíró jellegű, többnyire szenvtelen megállapításból sejthető. „Nemsokára odajutunk, hogy egy közös ebédet nem tudunk elfogyasztani. […] A káromkodások, csapkodások, az örökös kulcskeresés nem volna nagy baj, ha nem olyan gyakran fordulna elő, hogy én vagyok a hibás.” (687. levél. Polcz Alaine Mészöly Miklósnak) A közel 900 oldalnyi levelezésben az ehhez hasonló utalások elenyészőek, éppen az elhallgatások miatt, azonban a kevés számú utalásból is biztosan tudjuk, hogy a konfliktusok, például Mészöly dühkitörései, közel sem voltak ritka események. A levelek tehát egyáltalán nem arányos rajzai a pár hétköznapjainak: az olvasónak, hasonlóan, mint egy- egy Mészöly-regény értelmezésekor, gyakorlott nyomozóként kell rekonstruálnia a reáliák szöveghálózattal elfedett világát, vagyis létrehozni a leginkább lehetséges történetet. Ehhez az olvasó egyetlen esélye, hogy a rituális beszédmód szövetén váratlanul felfeslő nyiladékokban feltárulkozó pokol mozaikos darabjait idejében a helyére illessze. E tekintetben a házaspár levelezése csakugyan és óhatatlanul Mészöly-regénnyé olvastatja magát. A nyomozás kukucska játéka ezen a ponton egy súlyos etikai dilemmába is ütközik: mi köze bárkinek bárki más magánéletéhez? Mészöly a szégyen és bűntudat egyik felfokozott pillanatában azt írja feleségének: „Semmisítsd meg az utolsó leveleimet, soha ne tartozzon másra.” (488. levél) A mások intim életébe való betekintéssel járó szégyenérzeten pedig vajmi keveset old annak ténye, hogy a szerkesztő utószavából megtudjuk: a házaspár még életében hozzájárult a levelek közlés é hez.
