Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 9. szám - Kriskó János: Fémszobrok bűvöletében (Ulrich Gábor szobrairól)
66 galmas grafikai műveivel. Az első acélszobrászati szimpóziumon valóban nem történt más, minthogy a művész „áttette vasba”, megfogalmazta három dimenzióban mindazt, amit korábban grafikai lapjain rögzített. Itt is az organizmusok, a szerves emberi test, a bordakosár, mint befoglaló keret, állt munkái középpontjában. Ulrich szobraiban mintha a test lebomlása, pusztulása uralná a világot. Mindezt tekinthetjük akár egy művészi vízió részének az emberiség lehetséges jövőjéről. Szinte automatikusan ezeknél a formáknál köt ki grafikai lapjain is, a fémszobrászatban is. Egyfolytában érzi a feszülő ellentétet a természeti ember és a társadalom által meghatározott emberi lény között. Az emberben lakó két entitás folyamatos konfliktusban van egymással, valójában az ember saját magával. Közösségi, társadalomban élő emberként olyan kompromisszumokat kell megkötnie, amiket másoktól is magától értetődően elvár, de ezek az elvárások a benne rejlő ösztönös, zsigeri lénnyel folyamatos összeütközésben vannak. Mindennek az egyik legerősebb kifejeződése a testbe, anyagba való zártságunk. És itt érkezünk el Ulrich egyik leggyakrabban használt formájához, a bordakosárhoz, amely valójában olyan ketrec, amelyben a legfontosabb szerveink nagy része elhelyezkedik, amely a védelmet adja e létfontosságú szerveknek, de amely törékenységével ki is szolgáltatja a lényt a rá leselkedő veszélyeknek. A motívum meghatározó erővel van jelen Ulrich Gábor grafikai lapjain is, szoborműveiben is, de a szerző szobrászati világa ennek ellenére nem keserű és kilátástalan. Jelszobraiban „a figurativitásnak legfeljebb abban van szerepe, hogy a tüdő bordacsontjainak hitt formák kitárják előttünk a pusztulás setéten kongó időkapuját, ahová belépni zsigeri rettegés nélkül nem lehet. Csakhogy a félelmet másodpercenként lüktetve váltja föl az az irreálisan szép örömhír, hogy mindezt sötét fantáziánkban élve éljük át, és nem a holtlét érzékiségének elmesélhetetlen tapasztalataiként” – írta Ulrich Gábor Szertár című kiállításának meghívójában Podmaniczky Szilárd író. Ulrich művei akkortól lettek egyre inkább szoborszerűvé, amikor már magabiztosan kezelte a plazmavágót és a hegesztőberendezéseket, és ahogyan gondolkodása átállt a három dimenzióra. Szobrai nem lecsiszolt, szépen megdolgozott felületű, gondosan cizellált művek, hanem olyan alkotások, melyeken látszik, hogy a tűz alakította őket. Az alkotó ebben az új közegben is úgy viselkedik, ahogyan az alkatából fakad: nehezen fogad el segítséget, mindent maga készít, alakít, formáz, vagy épp újraformáz, ahogyan a készülő mű megkívánja. A fémszobrászatban is egyszemélyes produkciókat készít, vállalva az égési és egyéb sérülések kockázatát, amelyek a tanulási folyamat elkerülhetetlen részei. Minden munkafolyamatot saját kezűleg végez, a legelső lépéstől a legutolsó felületkezelésig. Annak ellenére sem ad ki munkát a kezéből, hogy átélt rengeteg zsákutcát, sok félresikerült próbálkozást. Az úton, amit választott, makacs következetességgel halad, ezt tartja természetesnek és egészségesnek. Az átélt kudarcok nem tántorították el a szobrászattól, sőt. Igaz, már az első acélszobrászati alkotótelepről is sikerélményekkel távozott, ami meg is határozta a későbbieket. Minden kezdeti kudarca és technikai hiányossága ellenére is élvezte, hogy valódi háromdimenziós munkákban látta megtestesülni korábbi grafikáinak tárgyait.
