Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 7-8. szám - „Szívügyem volt a levéltári iratanyag” (Péterné Fehér Mária ny. főlevéltárossal Kriskó János beszélget)
196 elvárták a hallgatóiktól, hogy szakdolgozataikban levéltári forrásokat is kutassanak és dolgozzanak fel. Már a rendszerváltozás után voltunk, amikor a nagyközönség is észlelni kezdte a levéltárak létezését. A kárpótlás kapcsán rengetegen jelentek meg a levéltárban, és egy szélesebb közönségréteg is tudomást szerzett róla, hogy mire való ez az intézmény. Nem állítom, hogy korábban azt gondolták róla, azért hívják levéltárnak, mert itt őrzik a leveleket, amiket a posta nem tudott kikézbesíteni, de az intézmény valódi funkciójával és feladatkörével csak kevesen voltak tisztában. Utána jött a családfakutatás divatja, ami megint csak sok embert hozott be a levéltárak falai közé, ami által olyanok is közelebb kerültek a levéltárhoz, akiknek korábban semmi szükségük nem volt az intézményre. – Tudnak-e valamiféle módszertani kiadvánnyal segíteni azoknak, akik nem szeretnék szakemberekre bízni a saját családfájuk kikutatását, hanem maguk szeretnék előásni a szükséges iratokat? Vagy inkább az a gyakorlat, hogy a családjuk iránt érdeklődők mindenféle előképzettség és levéltári ismeret híján, hályogkovácsként kezdenek el dolgozni? – Nekünk nincs módszertani füzetünk a családfakutatáshoz. Az Országos Levéltár készített ilyet, ami minden levéltárban ugyanolyan módon támaszt ad a kereséshez, meg az interneten is számos jól használható segédanyag van már. Nem is beszélve arról, hogy ma már születési, házassági és halotti anyakönyvi adatok is szép számmal vannak fenn a világhálón. Annak idején a mormonok kezdték el filmre venni az anyakönyveket, később az ezekből nyert adatokat feltették az internetre, és ezek ma szabadon bárki rendelkezésére állnak. Megjegyzem, ma már bizonyos adatmennyiség után fizetni kell a kutatásért. – Megkérdezhetem, hogy miért épp a mormonoknak jutott eszébe ez az ötlet? – A mormonok Salt Lake Cityben, egy nagy barlangban gyűjtik, őrzik a világ összes anyakönyvének a másolatait. Célul tűzték ki, és komolyan be is tartották a szándékukat, hogy az összes fellelhető anyakönyvet összegyűjtsék maguknak. Magyarországon is elkezdték filmre venni az anyakönyveket. Megj elentek nálunk is, és filmre rögzítették az anyakönyveket. A munkának az volt az egyetlen buktatója, hogy utólag digitalizálni kellett a filmre vett anyagot, át kellett gépelni, hogy keresni lehessen benne. Olyan embereket alkalmaztak, akik nem mindig tudták a kézírást pontosan elolvasni, ennek következtében pontatlanságok sora rögzült a digitalizált változatban. Személyes tapasztalatom is van erről, amikor egy családfa összeállításán dolgoztam, nem az internetes változatból dolgoztam, hanem kézbe vettem az eredeti anyakönyveket, de később összevetettem a két forrást. Előfordult például, hogy az internetes változat nem tüntette fel egy vagy két gyerek születését, vagy egyszerűen átugrotta őket, vagy esetleg nem boldogult a kézírással, vagy félreolvasta, aki rögzítette. Persze az is elképzelhető, hogy a családnevet többféleképpen írták, és több helyen kell keresni. – Munkája során vállalt családfakészítést is? – A munkám is hozta. Ha kapcsolatba kerültem egy-egy nevesebb kecskeméti családdal az iratok feldolgozása során, akkor összeállítottam az adott családfát, és alkalomadtán segítettem is egy-egy családfakutatónak. De fontos tudni, hogy
