Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 10. szám - Gergely Ágnes: Egy urbánus főhajtása

A jugoszláv határ közelében fekvő, bácskai Gara községben 1945 előtt négyezer ember lakott, svábok és bunyevácok - írja Hornokné Németh Eszter. Volksbundos múltja miatt több száz embert elvittek részben Németországba, részben keletre, kényszermunkára. A félig megüresedett faluba először bukovinai székelyeket hoztak, később alföldi magyarokat (Endrédről, Gyomáról, Karcagról, Rakamazról), végül felvidékieket.

Ugyanaz történt, mint Németkéren és Kömlődön: az üresnek mondott sváb házakban még ott laktak a sváb családok. Több magyar visszafordult, mások ottmaradtak, együtt laktak velük, végignézték, ahogy elviszik őket, ahogy sírnak, jajgatnak. De az új életet el kellett kezdeni. A németek már nem vetettek kukoricát, de a bunyevácok igen, úgyhogy ők kiadták részibe a törést a magyaroknak és a székelyeknek.

Amikor már egyenesbe jöttek volna, a rengeteg beszolgáltatás miatt be kellett lépni a téeszbe. A belépés nemzetiségek szerint történt: a gyomaiak a Fürst Sándor nevű téeszbe mentek, a bunyevácok a Partizánba, a szlovákiai magyarok a Kossuthba, a székelyek a Dózsába. Vagyis külön-külön. Már éppen kezdtünk összerázódni, akkor meg jött 56, feloszlott a téesz. Csak a 70-es években formálódott valami egység, amikor látták, hogy a téeszen kívül nincs miből élni, akármilyen nemzetiségű az ember.

Az 1990-es népszámlálás szerint 2893 ember él Garán, ebből 50% magyarnak, 30% bunyevácnak, 20% németnek vallja magát. Az iskolákban három nyelven folyik az oktatás. Van székely énekkar, bunyevác tánccsoport, évente hazalátogatnak a kitelepített németek. Németországban úgy nevezik őket: magyarok.

Garán, úgy hiszem, lassan eltűnik Gyoma és Endrőd emléke. A tájszólást még őrzik néhányan, de el fog jönni a pillanat, amikor mindenről, ami ragaszkodás a régihez, ki fog derülni, hogy korszerűtlen.

Azután majd kiderül, hogy fontos.

7) Édesanyánk emléke

A kemencéket sorban lebontották. Helyükbe fénytelen sparheltek kerültek. A hasábfát a felnőttek, az aprófát a háború után a gyerekek hozták fel a pincéből. Most is hallani a rőzse pattogását, érezni az illatokat, a régit utánzó, bátortalan ízeket. A „tegnapi asszonyok" elősorolják a szertartásokat (minden ünnepi ebéd az volt), felmondják az ételeket, az egykori recepteket, mindazt, ami nélkül a család nem család, a falu nem falu, és a múlt nem tart igényt a folyamatosságra. Az endrődi ételekről Hornokné Németh Eszter gyűjtötte össze a tudnivalókat.

... Pízt nemigen kötöttek a régi aszzonyok a konyhára, pedig a legtöbb családba hat- nyóc gyerek várta, hogy jóllakjon. Nem is vót píz, csak egyszer egy évbe, mikor a hízót leadtuk vagy a pulykát eladtuk - ebbű vót a cipő, a ruha, meg az adót ebbű füzettük ki. Ami kis pízt a bódba elkőtöttek az asszonyok, azt kifutotta a tojás ára, amit a piacon eladtunk.

...A tehín, az vót az éléskomra. Ha tehín vót, minden vót. Vót tej, abbú csinátunk túrót, tejfelt, vajat, sajtot, gomolyát. Ettük is, meg vittük eladni is.

... Nagyon nagy gyümölcsöskertek tartoztak Endrődhö. [...] A Peres felé vezető út [...] kétoldalt teli vót diófával... Meg az a sok eperfa... Fehér eper, fakó eper, fekete eper

20