Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Muszatics Péter: Álomvilágok

A képekről ránk zúduló, nehezen feldolgozható ingerhalmaz után kedvet kapunk egy kávéhoz - de a galéria melletti „Sün espressóban" éppen elromlott a kávéfőző. Marad a pálinkázás - a pult mögött a nyolcvanéves, bölcs mosolyú Mária néni közben arról mesél, hogy Rejtő Jenő is gyakran járt errefelé, és néhány emlékezetes hősét pesterzsébeti kocsmatöltelékekről és különcökről mintázta. Közben folyamatosan Rátkay képein rágódom, meg azon, milyen nehéz megítélni egy művész helyét és értékét. Helyi értékét és emberi értékét. A peremen alkotók — és majdnem minden magyar művész itt alkotott - híre és elismerése mindig hajszálon függött. Csontváryé éppúgy, mint a nemes ponyvát író Rejtő Jenőé, Rátkayé éppúgy, mint mondjuk Márai Sándoré. Mennyiféle hang, mennyi kép, mennyi vízió! A siker sokszor nem a tehetség fokmérője, és, mint Márai szinte prófétikusan írja, „kissé félreértés is". Némelyikük világhírű lett - évtizedekkel életműve megalkotása után, szinte „véletlenül". Némelyiküket csak hazájuk ismerte el, és némelyikük továbbra is ismeretlen.

Billegő életművek a Nyugat peremén billegő országban, amely egyszerre provinciális és vidékies, dilettáns és zseniális. Mindez - az utcák, a szavak, a nevek, az ízek, a képek, és a mögöttük lévő történetek - felfedezetlen, éppúgy, mint Magyarország - az igazi Magyarország, amely egyelőre nagyjából ismeretlen a világ számára, bezárva történelmébe és az azt megnevező szavakba. Talán ez az ország hibája is. Lehet, hogy egyelőre nem tudja úgy kifejezni magát, olyan tisztán és egyértelműen, ahogy szeretné. Almos, zárt udvarokban, mozdulatlanul éli mindennapjait, a felszínen, a napi hírekben pedig, éppúgy, mint a Piroskáról szóló regényben, többnyire egy másik ország szerepel.

A földszintes házak szabályos, távolba vesző kockái és háromszögei között, a girbe-gurba villamossínek mellett finom, barnás homok száll. Miközben az Átlós utca sarkán kezet mosok és iszom a kék nyomós kútnál, házőrző kutyák tucatjai ugatnak. Innen nehéz kitörni - és a kitörést nehezíti a káprázatosán hajlékony, de rokontalan magyar nyelv is. A nyelv, amely - jó esetben és ritkán - vertikálisan utat mutathat, de ha felülünk a rendre felbukkanó közösségi hisztériáknak, be is zárhat álomvilágába, és eltakarhatja a világ valóságát. Pesterzsébeten ez a valóság. A puszta végtelenjében minden lehetséges, de az álmok egyelőre a földhöz kötnek.

198