Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - A. Gergely András: Kimagyarázkodások (Kisebbségiség, humor és életfelfogás a zsidó viccekben)

tépelődés...!), amiről Hernádi így ír: „Hangsúlyozandó, hogy sok zsidó vicc csupán ebbe a mérsékelten humoros, mert a valóság rendjét és a vicchallgatók várakozásait csak minimálisan felborító kategóriába vág. Az ideáltipikus zsidó viccben azonban ennél sokkal brutálisabban törnek meg a várakozások, és rendre sokkal durvábban szakad szét a valóság kárpitja, amely mögül már egy egészen másfajta valóság sejlik elő. Ezek legtöbbször átütő erejű, ellenállhatatlanul originális zsidó viccek, amelyeknek humoros hatása évszázadok óta lankadatlan. Ez nem a témaválasztásuk, a szereplőgárdájuk vagy a felsorakoztatott kelléktáruk miatt van így. Az ok ezeknek a vicceknek a meghökkentő, képromboló logikainyelvi szerkezetében rejlik. A zsidó viccek logikai-nyelvi szerkezete elválaszthatatlan a viccmesélők és a vicchallgatók sajátos előfeltevéseitől. Ezek az előfeltevések - híven a zsidó léthelyzet alapvető ambivalenciájához - legtöbbször ambivalensek, és persze legtöbbször egymásra hasonlító módokon ambivalensek, hiszen a zsidó léthelyzetben, s annak alapvető ambivalenciájában minden zsidó osztozik. Például abban, hogy beletartozik is a zsidó a szélesebb társadalmi világba, meg nem is, része is a zsidó közösségnek, meg nem is, bízik is a rabbijában, a feleségében..." (stb., kiemelés az eredetiben 271.).

Amiért ezt megnevezem, az épp (a 280. oldalon kifejtett) utalás, miszerint a zsidó vicckultúrában a paradoxonok megjelenése mintegy csak tünete a sok évszázados „feladványnak", „az igazság megismerése" vállalásának, amely (idézem): „Ez a feladvány, persze, már a Talmud fogalomtisztázó, ellentmondásokat eloszlatni igyekvő, kérdve-kifejtő szövegeiből is kirajzolódik, ám különös lökést adhatott a zsidó gondolkodás feladvány fej tő, igazságkutató szenvedélyének a zsidó létezés mindig is tetemes, ám legújabban az asszimilációval csak fokozódó ambivalenciája. A paradoxon foglalja legpregnánsabb an össze a zsidó viccekben az igazság kinyerésének vagy kinyerhetet- lenségének, azaz végső ambivalenciájának az ismeretelméleti problémáját. »Ez nem lehet igaz!« — kiáltunk fel hitetlenül, amikor minden más várakozásunk ellenére, a csattanók jóvoltából, rendre elhatalmasodni érzünk valamilyen mély értelmetlenséget, ellentmondást" (281-281. old.). S bár épp itt tér át arra az érvre, hogy az irodalom világában mégiscsak lehet „igaz" e viccek világa, mely ha más is, mint „a mindennapi praxis elsődleges valósága", a köznapi létezés logikáját követve épp kifejezőértékük válik hatékonnyá - de az itt felhozott narratív „értelmezői" közhelyek mintha a régi Közhely természetrajza lapjairól kacsintanának elő („ez nem lehet igaz", „mindent lehet, csak akarni kell", „ember tervez, isten végez" stb.), s mintegy megfosztanak bennünket attól, hogy a humor természetrajzáról tudjunk meg többet - konkrétan ebben a társadalmi miliőben érvényesülő változatainak, a narratív kommunikációnak valamiféle „sűrűbb leírása" alapján. (Értve ezalatt a Clifford Geertz-i értelmező módot, mely a jelenséget aprólékosan leíró megjelenítéshez további narratívákat is kapcsol, élvezve a lehetséges dimenziók fölötti belátások örömét, (lásd Geertz 1994: 170-199.).

Talán sokféle kiemelés, kontextualizálás és idézgetés lehetősége kínálkozna még... - de senki sem számít arra, hogy itt egy nagydoktori értekezés nagybecsű opponensi véleményét alapos részleteiben vezessem elő... Amit (rövid összegzésben) mégis kiemelnék, az némi hiányérzet, s ellenpólusán temérdek elismerés is. A hiányérzetek körébe sorolnám lakonikus könnyedséggel - vigyázat, csalok! magam sem tudnám talán komplexebben leírni, s kevesen is próbálták meg mindezt elvégezni -, hogy érdemi kitekintést vártam volna, nem csupán a folk224