Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - A. Gergely András: Kimagyarázkodások (Kisebbségiség, humor és életfelfogás a zsidó viccekben)
lór zsidósággal összefüggő dimenziói terén, nem csak a zsidó vicc és legkülönb társadalmi befogadó közegeinek állapotrajza, sőt a viccproblematika kommunikációelméleti vagy szociálpszichológiai reflexív szintjeinek körvonalazása terén, hanem annak megfogalmazásában is: a folklór csupán mint narratív etnografikus kontextus van-e itt jelen (a zsidó kultúra mint etnikus kultúra, vagy a zsidó viccelődés mint szakrális kultúraspecifikum), vagy ellenkezőleg, mint társadalmi kisebbség létező életvilága. Ehhez viszont indokoltabb lenne azt a jelenséget (a viccek megszemélyesített világképét) antropológiai bennfentességgel ábrázolni, ami a közfelfogás többféle aspektusai szerint a „sem nem csupán vallás", „sem nem csak világkép", „sem nem szimplán kultúra" dimenziói között ezek belső összefüggéseiről további árnyalatokat láttathatna. Mintha nem tisztázná saját kutatói, értelmezői viszonyát a narratív folklór (magyar és európai, vagy európai és más földrészen élőket megjelenítő) kutatásához. Egy kissé adós marad a szakrális kommunikáció immáron jócskán pertraktált elméleteinek számos kísértésével is. (Ezt részben Dés Mihály is megteszi a spanyol nyelvi szcénával összefüggésben, részben Papp Richárd is a Bethlen tériek diskurzusainak fölidézésével és szövegverziók verzióinak részletrajzával, eközben Hernádi a mintegy univerzálisnak tetsző „A" zsidó vicc sajátosan közösségidegen akadémizmusát mutatja föl. Pedig bizonyos vagyok abban, hogy közelebbről és belülről is ismeri ezt az életvilágot.) Példaképpen mondanám továbbá az irónia és önirónia viszonyát, melyet a Bevezető első oldalain említ (8-9. old.), de amelyek ugyanakkor számos, a zsidó közösségi életet ismerő, megtapasztaló, leíró hazai narratívában sokkalta nagyobb súllyal vannak jelen. S nem csupán irodalmi „konstrukcióként", hanem életvilágverzióként is. Sőt, akik nem csupán a viccmesélés szituativitására fókuszálnak kutatásaikban, azok nemegyszer az önkép, önreprezentáció és identitás elbeszélő módjainak alapjaként kezelik mindezt (lásd Vajda - Kovács: Mutatkozás; Vincze Kata Zsófia: Visszatérők...; Glásser Norbert - Zima András: Hagyományláncolat és modernitás; Rékai Miklós: A munkácsi zsidók...; Papp Richárd: Bezzeg a mi rabbink stb.). De legalább ennyi aprócska megfejthető és ábrázoló elem rejlik a vallásfilozófiai, rítustörténeti, szakrális kommunikációs szövegfejtésekben, s talán még a nyelvi-szövegfolklorisztikai reflexiókban ugyancsak. Méltatlan kekeckedés lenne egész olvasatom, ha nem emelném ki a kötet számos erénye közül a nekem kivételesként kihangzó jelentősebbeket. A zsidó vicckultúra átmeneti, esetleges, viszonylagos életvilágokra és a kérdésességek életvitelszintű, folytonos fennmaradására vonatkozó okfejtés roppant fontos a Bevezetőben (9-10. old.). Hasonló az univerzális átmenetiség tézisével, a szállóigésedés megjelenítésével kapcsolatos értelmezési rész (17. old.), s szintén impozáns a folklór, folklorisztikus képződmények (19-21.) rajzolata, Scheiber Folklór és tárgytörténet című monografikus gyűjteménye, valamint a 19-20. századi „adomák és rituális viccek" körébe sorolt sajtótörténeti tünemények megidé- zése. Ezek jó és alapos szakaszai az értelmező korpusznak. Az intézményesülés és objektivációk kérdése, a Freudot parafrazáló „vicceiben végrehajtott végeérhetetlen lelkigyakorlat" magyarázata, a Mérei Ferencre visszanyúló „utaláselmélet" és a „verbális világnézeti intézmények" fölidézése (18-19. old.), a vicckultúra 225
