Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Fekete J. József: Az idegenség határai
a imaginárisban a genius loci spiritualizált térségét és temporalitását, hogy egyben hangsúlyozza a megragadásra váró alteritást. Ennek tükrében tartom vajdasági vagy bácskai regénynek Majoros Sándor munkáját, annak ellenében, hogy a szerző immár két évtizede Budapesten él, és a művei kétségkívül az egyetemes magyar irodalmat gazdagítják. A vajdaságiság, és vele együtt a térség irodalma is eleve megkérdőjelezett fogalom, vagy legalábbis egy areálisan elgondolt hibrid képződmény, miként Ilia Mihály fogalmazott. A regionális magyar irodalmak esetében reprezentált határköziség, a folytonos határátlépés kényszere és hozadéka, a nyelvi logikai-lexikai elkülönböződés hangsúlyozása nem ritkán akadályozza a művek megértését, recepcióját - a gyakran idézett Paul Riceour is leszögezte, hogy az irodalmi szöveg csupán az adott kultúra elemeinek otthonos ismerete mentén érthető meg. A Vajdaságból elszármazott íróink a fönnálló recepciós akadály ellenére zömmel vajdaságiként gondolkodnak és írnak, nem menekülnek a többnyelvű és többkultúrájú közeg bennük lerakodott, fölhalmozott terhétől, még akkor se, ha tapasztalataik között gyakori a frusztráltság, a félelem, a megaláztatás, a lefojtás, ami a határátlépések következménye. Feltételezhetően úgy érzik, hiteltelenné válnának, amennyiben föladnák írói habitusuk regionális tartalmait. A különbözőség, amit az emberek zömmel trau- matikusnak, szégyellnivalónak, leplezendőnek tartanak, mert különbözni annyit jelent, mint kisebbségben lenni, peremre szorulni, íróinknál éppen ellenkezőleg, kiemelt hangsúlyt nyer. Ezen túlmenően Csányi szögezi le, hogy „A vajdasági léttapasztalatban lecsapódó sokféle idegenség-élmény egy fokozott intellektualizmust, önreflexiós tudatműködési készséget, a plurális nyelvhasználat párhuzamos tükörjátékait fejlesztette ki. Ez az attitűd eleve ignorálta a kisebbségi író frusztrált missziós szerepeit, mert becsvágya sokkal nagyobb volt: a teljesség, a szabadság, a »modernség luxusa«". Kétségtelen, hogy a Vajdaságból Magyarországra telepedett, illetve az ottani életbe hosszabb-rövidebb időre belekóstolt szerzők önnön idegenségük tapasztalatát igyekeztek megfogalmazni műveikben. Csupán az utóbbiak közül említek néhányat: Kontra Ferenc az Idegen című regénytrilógiájában, Szabó Palócz Attila a Köd, a VERSeny(v), a Eegvidámabb tárhely című vers- és prózaköteteiben, T. Kiss Tamás A tükörtestvér, drMáriás Nem élhetek Milosevic nélkül, Szakmány György Apu nem megy sehová regényében, Terék Anna Duna utca című verskötetében, de Lovas Ildikó és Bence Erika műveiben egyaránt a saját bőrükön megélt idegen- ség kőkemény alakzatait foglalták az érzelmi feldolgozhatatlanság narratívájába. Merőben más a helyzet Majoros Sándor említett regényében. A szerző nem az új környezetének számító Magyarországon megélt idegenségélményének ad hangot, hanem ezzel mintegy szembeállítva, foncsor nélküli tükörben az elhagyott otthon belakható világát igyekszik minél pontosabban fölidézni. Miért gondolom, hogy Majoros regénye sajátos válasz az idegenség létformájának megtapasztalására? Azért, mert Az eperfa nyolcadik gyökere elbeszélője ott keresi a múlt otthonosságának pihetollakkal tömött párnák közti biztonságát, ahol az sohasem létezett. Olyasmi iránt érez nosztalgiát, amit soha nem tapasztalt. Mert mindaz, amit az 1938-tól az 1960-as évek derekáig terjedő regényidőben 187
