Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Gion Nándor: Hátrahagyott írásai (II. rész - közreadja Kurcz Ádám István)

összefüggnek egymással... Közös bennük, hogy az író távolságtartással, iróniával szemléli a világot, amelyről ír, s ezt a fantasztikus humort mi itt az óhazában szinte már elfelejtettük.- Hogyan született meg ez a könyv?- Jól ismert közhely, hogy az ember legélesebben a gyerekkorára emlékszik, és hogyha írói vállalkozásba kezd, nagyon gyakran visszanyúl ehhez a korai időszakhoz. Ez esetben ugyan nem a gyerekkoromról van szó, de egy olyan térségről, amelyet elhagytam. Ha elhagyunk egy környezetet, úgy tapasztaltam, bizonyos idő után nagyobb meggyőződéssel tudunk írni róla, mint amikor még benne éltünk. Életemben először a szülővárosomat, Szenttamást hagytam el, s az első sikeres könyveim valójában úgy születtek, hogy nem túlságosan távolról, de távolabbról néztem vissza erre a kedves vajdasági városkára. Hasonlóképpen történt ennél a könyvnél is, amelyben tizenöt novella, vagy ha jobban tetszik, regényfejezet található. Ezekből hármat még Vajdaságban írtam meg, de a többit már innen Budapestről - visszanézvén Vajdaságra, és a mai, széthullott Jugoszláviára.-A könyvben elhangzik egy mondat a „déli gezemicékről". Mit jelent ez tulajdonképpen?- Az egykori Jugoszláviában nyilvánvaló volt az ellentét (még akkor is, ha ezt évtizedekig megpróbálták eltitkolni) a civilizáltabb észak és a primitívebb, agresszívabb dél között. A különbségek nemcsak a kultúrák között, hanem mentalitásbeli és nemzeti szinten is jelentkeztek. Én mint vajdasági magyar ezt a saját bőrömön éreztem, amikor az elűzött németek helyére tömegesen telepítették be a hegyi lakókat, akik egészen másképp viselkedtek, mint mi, őslakók. Meglehetősen nagyképűek voltak, és ebből kifolyólag gyakran nem a legrokonszenvesebbek. Ilyennek ábrázolom őket a regényben is.- A könyvben szereplő Till Sándor nem szereti a színházat, pedig ő az igazgató... Ez Gion Nándor véleménye is?- Körülbelül három évig voltam az Újvidéki Magyar Színház igazgatója. Kedvem ellenére raktak oda. Az akkori magyar politikusok úgy látták, elég rámenős vagyok ahhoz, hogy az egyébként albérletben kínlódó magyar színháznak saját épületet szerezzek. Bevallom, igazából sohasem szerettem a színházat, túl mesterkéltnek éreztem azt a légkört, amely a színházakban uralkodik, és azzal együtt, hogy nagyra becsültem azt, amit napról napra megteremtettek, nem éreztem túlságosan jól magam igazgatóként. Ez azt jelenti, hogy nem féltettem a pozíciómat, tehát szemtelenül követelhettem, és végül ez be is jött. Az Újvidéki Magyar Színháznak nem is egy, hanem két épületet sikerült szereznem. Közben nem kedveltem meg jobban a színházi világot, és bár nagyon jó barátságban éltem mindenkivel a teátrumban, amint sikerült elérni, amit akartam, abban a pillanatban kértem, hogy helyezzenek vissza a rádióba dolgozni. így a 120 kilósra hízott volt balett-táncos, Till Sándor véleménye egy kicsit az én véleményem is. Egész figuráját azonban egy másik színházigazgatóról mintáztam, akivel Belgrádban ismerkedtem meg, és aki nekem nagyon érdekes dolgokat mondott a balett-táncosnőkről, és általában a nőkről. Olyan ember volt, aki képes volt a nők szeméből kiolvasni, hogy jó éjszakájuk volt-e vagy sem.

179