Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Gion Nándor: Hátrahagyott írásai (II. rész - közreadja Kurcz Ádám István)
hangoztatni az egyenrangúságot, meg aztán bejártam már Erdélyt és Szlovákiát, tudtam, hogy ott rosszabbul élnek a magyarok, mint mi, anyaországunk meg szegény volt, és mintha nem szeretett volna bennünket. Nekem meg könyvem jelent meg minden évben, egyik könyvem kisebb botrányt kavart, névlegesen azért, mert kényes külpolitikai ügyeket bolygattam, ezt a vádat írótársaim kivédték, a Pártközpontban azonban másról szóltak rosszallóan, egy félmondatomat emlegették, amelyben azt sejtettem, hogy a háború után több magyart végeztek ki, mint amennyi szerbet a magyar hadsereg a háború alatt. Emiatt később nyilvános önkritikát kellett volna gyakorolnom, akkor úgy tettem, mint a Virágos katona, elmentem az olyan helyekről, ahol csúnya dolgok történtek, ültem a pártértekezleteken, nem gyakoroltam önkritikát, és végül valahogyan megúsztam a dolgot. Könyvkiadásunk közben fejlődött, egyre több címszó jelent meg magyarul, jóformán minden évben kiírtak irodalmi pályázatot, én, aki egykor szenvedélyes kártyás voltam, szenvedélyes versenyző lettem, jelentkeztem a pályázatokra, és díjakat nyertem. A Virágos katonát a történelmi regényre kiírt pályázatra írtam, itt nem nyertem díjat, mert azt hiszem, én voltam az egyetlen pályázó, így hát nem lett volna ildomos díjakat kiosztani, a könyvet azonban megjelentették, és ettől kezdve az anyaországom is mintha megbékélt volna velem - korábban egy-két könyvemet nem engedték át a határon, sőt egy időben engem sem —, én is megbékéltem az anyaországommal, akármilyen szegénynek is látszott, bár szerintem szegényebbnek, elesettebbnek és erőtlenebbnek mutatta magát, mint amilyen volt, és most is ezt teszi, ami nem használt és nem használ kimondottan az anyaországi és a határokon túli magyaroknak. Néhány évvel ezelőtt, valahol a Balaton partján tüzet gyújtottunk, kellemes társaság gyűlt a tűz köré, szegediek is voltak közöttünk, abban az időben olyan hírek terjengtek, hogy az egycsaládi diktatúrás Románia esetleg megtámadhatja Magyarországot, és a szegediek azt latolgatták, hogy ez esetben hova is menekülhetnének. Felháborított, de kissé el is bátortalanított ez a gyáva beszéd, pedig egy erdélyi magyar református lelkész akkor már elindított egy folyamatot, amely megbuktatta a hírhedt családot. Előreszaladtam az időben. A könyvkiadás fejlődésének éveiről beszéltem. Nemcsak a könyvkiadás fejlődött, hanem a tudományos munka, a sajtó, a rádió és a televízió, sőt még a magyar színjátszás is. Sokan forgolódtunk ezeken a területeken, és örültünk a fejlődésnek, hátunk mögött meg lassan leépült a magyar iskoláztatás, és fogyatkozni kezdtünk. A többségi nemzet tudta, hogy mit csinál. Megint megpróbáltam elmenni azokról a helyekről, ahol csúnya dolgok történnek. Kiagyaltam magamnak egy elméletet, miszerint ez a fogyatkozás csak ideiglenes, a gyatra emberek lemorzsolódása után kialakul a jugoszláviai magyarságnak a kemény magva, amely ismét képes lesz gyarapodni és megerősödni. Ezt többször, több helyen elmondtam magam és mások vigasztalására. Egy napon hatalmon lévő barátaim és ismerőseim baráti beszélgetésre hívtak meg. Barátian beszélgettünk egy ideig, akkor elébem tettek egy német nyelvű írást, mondván, hogy egy nagy, talán a legnagyobb élő magyar író elítélően nyilatkozott a jugoszláviai magyar értelmiségről egy német újságnak, azt állítja, hogy elhanyagoltuk nemzetünk gondjait, ha nem is árulással, de majdnem bűnös közömbösséggel vádol bennünket, és hogy ezt nem hagyhatjuk válasz nélkül magunk miatt sem, 172
