Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Gion Nándor: Hátrahagyott írásai (II. rész - közreadja Kurcz Ádám István)

és a gyönyörű ország miatt sem, amelyben élünk, és tekintettel eléggé jól csengő írói nevemre, nekem kell válaszolni, a cikket majd gyorsan lefordítják számomra is érthető nyelvre. Elgondolkoztam egy kicsit, természetesen nem tartottam magam nemzetárulónak, főleg eddig megírt könyveimre gondoltam, de a pillanatnyi helyzetre is, és azt mondtam, hogy nem válaszolok a nagy magyar író nyilatkozatára, akár le se fordítsák számomra érthető nyelvre. Barátaimnak nem tetszett a hozzáállásom a dologhoz, de azért egy-két napig békében hagytak. Aztán ismét beszélgetésre hívtak, és ezen a beszélgetésen már nem csak barátaim vettek részt, az újságcikk pedig le volt fordítva. Elolvastam a cikket, semmit sem szóltam a vádakról, de ismét kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó válaszolni rájuk. Ennyit legalább megtanultam a régi katonáktól, akik egy vesztes háború után sem akarták elismerni, hogy ők veszítették el a háborút. A kínos beszélgetés után ismert irodalomtörténészünkkel mentem haza, útközben csöndesen és bánatosan megjegyezte, hogy makacsságommal őt hoztam kellemetlen helyzetbe, mert most majd neki kell válaszcikket írni. Meg is írta, nem tudom, miért, de azt tudom, hogy nem jókedvvel csinálta.

Persze én sem keménykedtem minden alkalommal. Arra természetesen mindig vigyáztam, hogy csak azt írjam le, ami miatt később nem kell szégyenkeznem, könyveimmel nagyjából elégedett vagyok, legalábbis erkölcsi szempontból, szétszórt írásaimat sem tagadom meg, bár azok között van kettő-három, melyeket jobb lett volna nem megírni, de szerencsére nem sok az ilyen. Ha megmaradtam, megmaradhattam volna kizárólag az írói pályánál, ma, ötvenéves korom után is teljesen nyugodtan aludnék, kevesebbet virrasztanék, és nem lennének időnként véresek a szemeim. De újságíró is voltam és vagyok, itt megpróbáltam a fal mellett osonni, vagyis olyan témákról és úgy írni, hogy ne bántsak meg senkit, és a mindenkori hatalmat se tömjénezzem. Aztán elért engem is a kisebbségi értelmiségiek átka, hogy kezdtem mindenes lenni, többféle dologgal kellett foglalkoznom, mert úgy látszott, hogy kevesen vagyunk, a kisebbségiek mindig kevesen vannak; más szóval belesodródtam a közéletbe, és kicsit a napi politikába. Ártatlanul kezdődött az egész, azzal, hogy megválasztottak a Vajdasági Iróegyesület élére, azzal együtt a Jugoszláv írószövetség elnökségébe. Az efféle posztokért már akkor sem kapkodott senki, én sem, de engem nem kérdeztek, megválasztottak enélkül. Ha már ott voltam, megpróbáltam csinálni valamit, ami általános feltűnést keltett, mert előttem itt igen keveset csináltak. Ekkor még nem kellett semmilyen gyanús kompromisz- szumokat kötnöm, ingyen dolgoztam, bármikor mondhattam, és mondtam is néha, hogy ha valakinek nem tetszik valami, én bármikor elmehetek. Sajnos a hatalom is méltányolta serény munkámat, és én nem vettem észre a csapdát. Mások is dicsértek, ami hízelgett a hiúságomnak. Egyszer fiatal magyar írók csoportja jött hozzánk - a Magyar írószövetséggel sikerült igen szoros kapcsolatot teremtenem -, egy magányos erdei szállodába vittük el őket, ott a világtól távol okos beszélgetést folytattunk mindenféléről, a fiatal magyar írók érdeklődtek felőle, hogy mi is az az önigazgatás, mire mi, vendéglátók unottan vonogattuk a vállunkat, az egyik vendég ezek után Budapesten megírta, hogy a vajdasági magyar írók nem tudják, hogy mi az önigazgatás, és nem is érdekli őket a jugoszláv nacionalizmusnak [így!] ez a vívmánya, amivel meglehetősen kínos helyzetbe hozott bennünket, különösen engem.

173