Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Gion Nándor: Hátrahagyott írásai (II. rész - közreadja Kurcz Ádám István)

is élénk és élő ember volt, aki szeretett énekelni és élni, és akit én módfelett kedveltem tartása, kedélye és túlélési képessége miatt. Persze, tudom, hogy a kérdés nem csak, és elsősorban talán nem is a régen megírt könyvre vonatkozik, manapság errefelé hevesen politizálnak és lövöldöznek is időnként, válaszomban én sem kerülhetem meg a politizálást, bár ezt nem szeretem a maga tiszta, tehát némileg mindig piszkos formájában művelni, ha tehetem, inkább szépprózába ágyazom, lehet, hogy ezt is Gallai Istvántól tanultam, csakhogy az ő útmutatásait sem lehet mindig maradéktalanul követni. Tehát valamelyest kiegészítem a könyvben már elmondottakat. A Virágos katona azért boldog, mert, amint ezt a könyvben megírtam, el tud menni azokról a helyekről, ahol csúnya dolgok történnek: korbácsolja a keresztet cipelő Jézust, látja a bámész és boldogtalan tömeget, még sincs ott közöttük, messze van a szenvedő Megváltótól is, mindenféle szép helyeken bolyong, megteheti ezt - és most politizáljunk és időveszítsünk egy kicsit -, mert a többségnek, az uralkodó, az államalkotó nemzetnek a tagja. Aki nem élt kisebbségben, az nem tudja, hogy ez mennyire rossz dolog, és hogy milyen helyzeti előnyt jelent többségben élni. Századunk elején Gallai István is a többségi nemzethez tartozott, nem volt kimondottan könnyű élete, szerényen élt, de már akkor is szeretett énekelni és élni, szépen játszott a citerán, és megfejtette a Virágos katona titkát. Aztán egy szép nyári napon csöndesen elment a háborúba, és ha már elment, meg akarta nyerni az első világháborút. A végén alig akarta elhinni, hogy nem nyerte meg a háborút. Vele együtt sokan hitetlenkedtek még, pedig a Virágos katona is elfordult fölül a Kálvárián. Jött még egy vesztes háború, ezt követően a bosszúállás és a vérengzés, akkor a Nagy Háború katonái halkabbra fogták hangjukat, de még halkan is azt mondogatták, hogy ha rajtuk múlott volna, nem vesztik el az első világháborút. Biztos, hogy túltengett bennük a büszkeség, hiszen még mindig mindent a lövészárokból néztek, de én őket hallgattam gyerekkoromban, és később is őket faggattam, amikor könyvet készültem írni róluk, és az volt az érzésem, hogy ennyi maradék büszkeségre, immár kisebbségi sorsban, mindenképpen szükség van. A második világháborús történeteket már nem szerettem hallgatni: távolról, de mégis igen hangosan, a túlsó melldöngetés és hencegés hallatszott, közelről meg az ellene vereségbe indult emberek kedvetlen beszéde. És most ismét háborús idők jöttek.

Amióta az Újvidéki Rádió magyar nyelvű szerkesztőségének fő- és felelős szerkesztője vagyok - immár hatodik éve -, minden új esztendő első reggelén én köszöntőm a kedves hallgatókat, és valamilyen alkalmi szöveggel boldog új évet kívánok nekik. Az idén ez nehezen ment. Végül is megint a régi katonákról beszéltem, akik még önérzetesen meséltek helytállásukról, és a legújabb katonákról, akik üveges szemekkel meredtek a semmibe, és megcsonkított hullákat, esztelen és felesleges pusztítást láttak. Beszédemnek nem volt osztatlan sikere, bár néhányan megdicsértek, azt mondták, hogy igen meghatóan fogalmaztam. A korábbi években azonban tudtam én ezt jobban is csinálni. A még korábbi években pedig még jobban. Hiszen akkor írtam a Virágos katonát is.

Akkor, a hetvenes évek elején, voltak még illúzióim, bár megfogyatkoztak már, de ha kellett, teremtettem magamnak újra. Sohasem éreztem túlságosan jól magamat a kisebbségi bőrben, az egyenrangúságban sem hittem, de legalább lehetett

171