Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Kabdebó Lóránt: „Augusztus 9-e van, a születésem napja” (Emlékfoszlányok Ratkó Józsefről és költészetéről)

Amik mellett a kortársi kritika oly figyelmetlenül sétált tovább. És egyszerre csak még egy valahai vitánk jut eszembe. Ez már szakmai jellegű volt. Vonatra várva, Miskolcról továbbutazáshoz a Tiszai pályaudvarra kísérve irodalomról beszélgettünk. Én akkor éppen Weöres Sándor Egybegyűjtött írások (1970) verseiről készültem írni. Ratkó komolytalannak tartotta, Sanyikázta, Sanyi manózta. Majd egy óra hosszat kívülről, kapásból idézte verseit. Megélte olvasását, átélte vitatkozó állásfoglalását. Csak még saját kései (kései?) töredékeit nem láthatta előre, vagy éppen már azokat alakítgatta magában? Ahogy magam is az utóbbi években értettem meg, miként nőtt fel Weöres Sándor költészetéhez azóta az elkövetkező századunk, mostani versolvasásunk, ekként most, Ratkó kései töredékeiben is szinte a „tojáséj" mitológiáját kezdem felfedezni. Ha ellentettjét is, de poétikájában összetartozóan. Azt kezdem csodálni, hogy Ratkó ezekben a vázlatnak látott rajzokban éppen úgy felnőtt a mi mostani korunkhoz, mint Weöres Sándor születésének centenáriumán végre be tudtuk fogadni, képessé váltunk értelmezni a múlt század költészetét. Világirodalmi fokon. De hiszen ez az utókor. Mint olyan. Ratkó József egész pályáján szintén erre készült. Amikor „Sanyikéval" viaskodott, saját költészetének kiegészülésére készült fel. Nem visszaesés, de emelkedés várt ezekben a versekben költészete számára.

Milyen jó, hogy amikor indultak, Ratkó és a Hetek, és fénykorukat elérték, tartózkodniuk kellett a politikától. Költészetük egésze politizált azzal, hogy a nemzet szétzüllesztését, a nemzedékek egymáshoz kapcsolódását, a szegénység eltitkolását, és egészében a munka becsületének értelmét avatták meghatározóvá egy, a mellébeszéléshez szoktatott időszakban. Költészetük ezekkel a lassan ölő mérgekkel, veszélyekkel fordult szembe, nem napi politikai akciókkal, de a félelem és a jövőféltés megszólaltatásával. Mindazzal, amivel ma és itt a nemzetnek ismét szembe kell néznie. Feledés? Inkább feledtetés vált ennek a poétikának osztályrészévé. Úgy, hogy ha ma megszólalnak újra ezek a versek, ismét aktuálisan szólhatnak, ma másként aktuális félelmek szólalhatnak meg általuk. És ezekkel a félelmekkel a szembefordulás ma éppoly időszerűen aktuális, mint volt pályakezdésünk idején.

És mit lehet ennek a félelemnek ellene mondására megidézni? A létezés mitológiáját, a tragédia ellenében az elégikus remény hangjait. A Játék - komolyan verscímekbe foglalt kétségbeesett magabiztatása, a létezés természetes rendjének versszerkezetté idézése éppolyan aktuális nézőpontja most is a széttekintésnek, mint volt akkoriban. Magammal is vitatkozom, amikor a Szatmárcseke kancsalságában megtalálom a félelemmel való merész szembefordulás létösszegező múltidézését, és egyben jövőt féltő remélését.

160