Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Márton László: Régi német mint mai magyar (A költészetről és a fordítói munkafolyamatról)
el kell venni tőlük a fejedelmi udvart minden törekvésem ezé menjenek csak a parasztok közé ahonnan jöttek és hozták az ótvart. L 64,31 Jelentős, de mai szemmel olvasva kevéssé rokonszenves költemény. Walther, aki fiatalon kíméletlenül kigúnyolta az előző költőnemzedék legjobbjait, most a fiatal kollégák ellen fordul a réginél is nagyobb agresszivitással, amely nála kétségkívül a költői lelemény egyik serkentője. Esetünkben Walther dühe hangutánzó szavakba sűrűsödik, amelyek számottevően élénkítik a verset. Ettől függetlenül az sem szimpatikus, hogy a személyes ellenszenv és a szakmai lekicsinylés a „durva hangnemek" („ungefüege doene") művelőivel szembeni irigységgel párosul. Meg az sem, hogy Walther akarja meghatározni, mi az udvarhoz méltó művészet (és persze, ki az udvarba illő művész). A kollégák leparasztozása sincs ínyére egy jóérzésű mai olvasónak. Természetesen lehetséges a korabeli viszonyok iránti nagyfokú megértéssel, történetileg is olvasni egy költeményt, de akkor megszűnik élő irodalmi alkotásnak lenni. Ami a verset az én szememben mégis menthetővé teszi, az furcsa módon a túlzásaiból adódik. Amikor Walther átkozódik, vagy vartyogó békákhoz hasonlítja a konkurenciát, vagy annak az óhajnak ad hangot, hogy ebrudalják ki őket a várkapun, akkor szinte tapinthatóvá teszi saját emberi gyarlóságát, és ez, ismerjük el, komoly művészi teljesítmény. Ezenkívül nyolcszáz év távlatából azt is látjuk, hogy tulajdonképpen igaza van: tényleg nagyobb költő, mint az előtte színre lépők és az utána következők. Csakhogy ezt én szeretném megállapítani, vagy hozzáértőktől olvasni róla. Ne tőle magától halljam, hogy ő az igazi hárfás. A kutatók többnyire elfogadják, hogy Walther haragja Neithart von Riuwenthal ellen irányul, aki hosszan időzött a bécsi udvarban, és paraszti tárgyú, groteszk verseivel onnan kiszorította Walthert. Ez valószínűleg így van, de Walther életművében nincsenek olyan szövegszerű párhuzamok Neitharttal, amilyenek Reinmar von Hagenauval és Heinrich von Morungennel vannak. Vannak viszont párhuzamok a művészetbíráló beszólásokkal, különösen a „haragvó strófák" néhány versével. A vers előző magyar fordítója Jékely Zoltán volt, aki nagyszerűen eltalálta a hangnemet: a haragos keserűségen olykor átcsillan a korábbi versekből ismert waltheri humor. Az ő változatában így hangzik az első strófa: „Jaj teneked udvari ének, / hogy idétlen kornyikálás / immáron így kiseper téged! / Istent sért ez ordibálás! / Jaj, enyész a dalbeli nemesség, / s már örömtől senki sem derül. / így van ez kérlelhetetlenül / csúfság hirdeti győzedelmét." durva hangnemek, „ungefüege döne": a „dón" szó egyszerre jelenti a dallamot és a szöveget, az „ungefüege" szót a versben olykor tahó(ság)nak fordítom, hogy érzékeltessem Walther megvetését. sok régi híved: mármint az udvarképes, kifinomult költészet (azaz tulajdonképpen Walther) értő közönsége és hívei. Durvaság úrnő, „fro Unfuoge": a Walthernél gyakori női megszemélyesítések egyike. 22
