Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Márton László: Régi német mint mai magyar (A költészetről és a fordítói munkafolyamatról)

még hogy jóbarát! barátokról nem is beszélek nincs aki meghallgassa panaszomat attól félek nincs barátom nem kapok támaszt útmutatást tégy velem kedved szerint szeretnivaló Szerelem senki sem szán meg nem tudok mondani mást.

L 55,26

Ez a vers szép példája annak, hogy befelé forduló, zárt versszakokból is létrejöhet koherens műegész. A gondolatmenet kristálytiszta: a beszélő azt állítja, hogy a (megszemélyesített) Szerelem elvette az eszét. Nem is egyszerűen csak elvette, hanem egyrészt elküldte valahová, méghozzá a szeretett nőhöz, és az ész most ott jár, másrészt ő maga beköltözött az ész helyére. A szeretett nő szívét-lelkét olyan labirintusszerű várkastélyként kell elképzelnünk, ahol csak a Szerelem ismeri a járást, és ahová becsempészheti a beszélőt, aki ennek jóvoltából nyilván az eszét is visszanyeri. Ezért a szívességért cserébe örök szolgálatot ígér a Szerelemnek, miközben egyértelmű, hogy az adok-kapok tárgya ugyanaz. Ebbe a gondolat- menetbe ékelődik a másik úrnő, a Szerencse (fro Saelde) bepanaszolása, amely önmagában egy (nem túlzottan jelentős) egystrófás vers is lehetne. így viszont a Szerencse mostoha viselkedése fontos érv a Szerelemhez intézett könyörgésben: addig is, amíg a Szerencse a nyakszirtjén nem hordja a szemét, komisz viselkedését a Szerelem jóindulatának kellene kiegyensúlyoznia. Mindezt fűszerezi egy merész szóalkotás, az utolsó versszak elején olvasható „fröidehelfeloser man" és egy önmagában kevésbé érdekes, de figura etymologicaként hatásos másik, a vissza-visszatérő „minneclichiu Minne".

A vers öt kéziratban is fennmaradt, minden kéziratban más és más a versszakok sorrendje. Az itt olvasható változat a nagy heidelbergi kézirathoz, illetve Schweikle kiadásához igazodik.

Az 1961-es magyar kötetben — nem teljesen érthető okból - a vers egyetlen strófája szerepel Görgey Gábor fordításában (azonos az itteni ötödik strófával). így hangzik: „Honnét hatalmad, szerelem; / mitől vagy ily mindenható? / Ifjú, vén: mind erőtelen, / kibúvó nincs, se csel, se szó. / Az Úristent magasztalom, / hogy gúzsod kösd reám, mert most már jól tudom / hol szolgáljak hűségesen. / Szilárd és hű leszek: királynő, légy kegyelmes, / néked szenteljem életem!"

zegzugos, „manicfalt": Walther számára, úgy látszik, nem a női lélek várfalainak szilárdsága, hanem a zegzugok tekervényessége okoz gondot.

tanítónője tolvajoknak: fordítói értelmezés, az eredetiben csak „meisterinne".

neked kellene: kétértelmű fordulat, jelentheti azt is, hogy a beszélő elküldi a Szerelmet a francba. Máskor egyértelműen így is tesz, itt azonban logikusabb, hogy cinkosságot ajánl.

kistafirozva, „getiuret": a „tiure" (drága, értékes) melléknévből képzett ige perfekt alakja.

felém a hátát fordítja: antikvitásig visszamenő toposz, párosulva azzal a közhellyé vált ábrázolással, hogy az istennőnek elöl dús haja van, hátul kopasz. Ezt csavarja ki Walther azzal a tréfás leleménnyel (lényegében átokkal), hogy a Szerencse tarkójára kívánja a szemeit.

20