Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 6. szám - Füzi László: A világ változása (II. rész)
Márainak szüksége volt erre a hitre, nélküle nem lett volna az, aki volt, ez azonban nem jelenti azt, hogy az általa megélt-látott-vágyott polgárság valóban létezett. Ha létezett volna, akkor nem történt volna meg..., s mondom a tragikus, az ember lealacsonyodását mutató történeti eseményeket, de tudom, hogy nincs igazam, mert másutt, ott, ahol erős tradíciókkal és jelentős anyagi erővel bíró polgárság létezett, szintén sok minden megtörtént, aminek nem kellett volna megtörténnie. Idézem Szilasi László írását: „Úgy gondolom, hogy összetett és koncentrált figyelmével, szilárd és sérülékeny személyiségstruktúrájaval, elegánsan szkeptikus, kitartott indulatosságával Márai Sándor naplója a magyar nyelvű prózairodalom egyik legjelentősebb szövege. Márai egy nagy élet munkájával próbálta bizonyítani, amit elsősorban csak ő állított igazán: hogy létezett kultúrahordozó magyar polgárság. Szövege csodálatosan történő tér, amelyben, mint szerinte az angol regényekben vagy Montaigne-nál, maga a jellem a cselekmény." * Szilasi László: De ugye, kérem, itt szabadság van?, Európa, emigráció, Magyarország: Márai Sándor naplója New Yorkból, Elet és Irodalom, 2015. július 31. 13. 16. Az előbb némi megvetéssel írtam arról, hogy korunk Márait szinte az aforizmagyártók szintjére rántotta le. Elgondolkodtam ezen, a jelenséget nem találtam meglepőnek. Miért lenne meglepő, legalábbis számomra, ha azt is mondtam, hogy az irodalom utókora megszűnt létezni. Ha nincs utókor, irodalmi utókor, akkor azon sem szabad meglepődni, hogy a társadalom a maga képére formálja a valamikori irodalmat, a valamikori mestereket, mondom. Akkor, amikor még létezett az irodalmi utókor, akkor az irodalom mintákat tudott adni a társadalomnak, de az irodalmi utókor is önmagát helyezte előtérbe, önmaga képére formálta azt, akibe belekapaszkodott. Ady Petőfije, Babits Vörösmartyja legalább annyira beszélt Adyról és Babitsról, mint Petőfiről és Vörösmartyról. így volt ez mindig. Mi, akik a hetvenes-nyolcvanas években kezdtünk Németh Lászlóval foglalkozni, a magunk világgal, az adott berendezkedéssel kapcsolatos küzdelmeit vetítettük vissza Németh Lászlóra, ahogyan indulni is tőle indultunk, így jött létre az, akit mi akkor Németh Lászlónak láttunk. Ha erre a kérdéskörre gondolok, akkor mindig Milan Kundera Halhatatlanság című regényének sorai jutnak eszembe. Idézem: „Háború csak a tragédia világában létezhet; a történelem kezdete óta az ember csak a tragédia világát ismerte, és képtelen kilépni belőle. A tragédia korának csak a léhaság lázadása vethet véget. Az emberek már manapság sem a koncerttermekből ismerik Beethoven Kilencedik szimfóniáját, hanem az Örömóda négy taktusából, melyet naponta hallanak a 'Bella' illatszerreklám kísérőzenéjeként. A tragédiát úgy söprűzik ki majd a világból, mint a kiöregedett rossz színésznőt, aki a szívéhez kapkod 75
