Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 5. szám - Patak Márta: Mindig péntek
Patak Márta Mindig péntek Ferkó szüleiről nem sokat tudtam. Nem ismertem őket, fél füllel hallottam ezt- azt, amit nagyapám a tőle megszokott, szigorú, pontos, rövid mondatos értékeléseiben kijelentett róluk, ám azokból hamar kiderült, hogy túl sokra nem becsüli őket. Ferkón kívül még négyen voltak a fiútestvérek, ő, az ötödik, viszonylag későn született, a többiek hozzá képest már szinte felnőtt férfiak voltak. A legközelebbi, a negyedik, nyolc évvel volt idősebb nála, így a szülei korban inkább a nagyszüleimhez álltak közel, mint az én szüléimhez. Nagyapám nem szerette az iszákos embereket, azt mondta, mértékkel kell inni, nem nyakló nélkül, ha valaki bemegy a kocsmába, nem muszáj addig támasztani a söntéspultot, amíg csak tántorogva tud hazamenni. Márpedig az az ember, a Ferkó apja, aki csirás volt a téeszben, minden áldott este dülöngélve ment haza. Előttünk járt el, mindennap láthattam. Kicsit szégyelltem is magam nagyapám előtt, hogy pont az ő fiával barátkozom, de úgy tettem, mintha nem hallanám a megjegyzéseit, és azzal vigasztaltam magam, hogy különben se nekem mondta, hanem a mamának. Amúgy meg mondhatott volna akármit, mi a csapatban egymás között sose beszéltünk otthoni dolgokról, nem számított, mi van otthon, nekünk csak az a világ létezett, ahol éppen voltunk, a homokbányánál, a pálinkafőzőnél vagy épp a halastónál. Ferkót a négy fiú után már nem várták, nem is fogadták túl lelkesen, de azért az apja becsületesen berúgott a kocsmában, amikor megszületett. Nem lehetett másképp, valahogy meg kellett inni az áldomást a hírre, ötödik gyerek, az az egy jó benne, hogy legalább fiúnak született. Valami ilyesmit mondhatott a kocsmában, mikor ünnepelni kezdtek, aztán belelendült, egyre lelkesebben, boldog-boldogtalannak a nyakába borulva sírt, a végén már zokogott, úgy kellett hazavezetni, még szerencse, hogy nem látta a felesége, mert elnáspángolta volna, ahogy szokta, mikor így, tudatvesztetten hazatámolygott. A nagyobb testvérei nem sokat törődtek Ferkóval, a két idősebb nem is otthon lakott már, külön családjuk volt, a másik kettő meg úgy tekintette, mintha nem is a testvérük volna, hanem valaki idegen, befogadott. Mindig félrelökték, úgyhogy Ferkó idő előtt komor, borongós kedvű lett, már tízévesen ráncolta a homlokát, és összehúzta a szemét, mikor valami fontosat akart mondani. Különben született vezéregyéniség volt, amikor megszólalt, mindenki néma csöndben hallgatta a csapatból, a kisebbek meg se mertek moccanni körülötte. Regényrészlet 29
