Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 5. szám - Patak Márta: Mindig péntek
Már ahogy közeledtem a házukhoz, rossz érzésem támadt. Valami fura, megmagyarázhatatlan erő húzott volna visszafelé, meg egyszerre taszigált is maga előtt, mintha valami próbatételre kényszerítene, hogy képes vagyok-e leküzdeni magamban a félelmemet. Ennek az erőnek engedelmeskedve jutottam lassan egyre közelebb Ferkóék házához. Már kétháznyira voltam, amikor olyan éktelen ordítást hallottam, hogy földbe gyökerezett a lábam. Kis híján vissza is fordultam, aztán győzött bennem az a másik erő, amelyik tolt maga előtt, úgyhogy határozottan elindultam. A kerítésük sarkához érve belestem a lécek között. Ferkót verte az apja, kint az udvaron, meztelen fenekét verte a husánggal, messziről is látszottak a vörös hurkák, olyan erővel csapkodta. Könnybe lábadt a szemem a fájdalomtól, meg kellett kapaszkodnom a kerítés mellett a bodzabokor ágában, mert meg is tántorodtam, ahogy visszahőköltem. Egy üres telek, pontosabban egy ugaron hagyott terület volt mellettük. Két- három foghíj az utcasoron, amit nem is műveltek, építeni se építettek még rá, utána az övék volt az első ház, aztán még két-három másik porta, és véget is ért a falu. A kerítésük meg az ugarföld szélén tenyésző bokrok között jól el tudtam bújni, az úttal párhuzamosan futó akácos takarta a foghíjakat, úgyhogy bentről még akkor se vettek volna észre, ha kifejezetten engem akarnának meglesni. De nem, nem láthattam, hogyan is láthattam volna rejtekhelyemről a letolt nadrágját, a hurkákat, még ha összehúzott szemmel, erősen figyelek, akkor sem. Arra nézni se mertem, hanem leguggoltam a bodzabokor tövében, és sírva fakadtam, hang nélkül, tehetetlen dühtől fuldokolva, és legszívesebben berontottam volna az udvarba, és nekimentem volna annak az embernek, még a kutyáját is ráuszítottam volna, hogy töltse ki őrajta a mérgét, ne engem ugasson olyan bőszen. Persze az is könnyen előfordulhat, hogy nem is miattam acsarkodóit szegény, hanem inkább nem bírta már nézni, ahogy a gazdája veri a legjobb barátját. A kutya nem szereti a veszekedést, pláne a verekedést, és az a szegény állat pedig meg volt kötve, nem tudott odamenni, hogy segítsen, csak ameddig a lánc engedte. Egész vályút szántott már az ólja köré az eperfa meg az ól között. Nyáron az eperfa alatt hűsölt, ahogy fogyott az árnyék, egyre közelebb került az óljához, ahogy ment le a nap, estefelé behúzódott, mert ott volt a legkellemesebb, és miután lement, kiterült az ólja elé. Most meg eszeveszetten ugatott. Ott talált rám a bokor tövében Ferkó is, mikor az apja megunta az ütlegelést, és végre kiszabadult a karmaiból. Kivörösödött arccal huppant oda mellém, mintha végig tudta volna, hogy ott rejtőzöm. Nem szólt egy szót se, rám se nézett, csak sóhajtott egy nagyot, aztán egy hosszú, nagy bugás fűszállal piszkálni kezdte a lába ujjait. Körbecirógatta meztelen nagyujját, mert kilógott a dorkójából. Rendszeresen csinálták, mikor rövid lett a dorkó, kivágták az orrát, otthon még jó darabig lehetett így hordani. A nagyujját cirógatta, közben egészen előredőlt maga elé húzott térdére, nem is tudtam rendesen kivenni az arcát, a szemét meg pláne nem, ahogy oldalról, épp csak a szemem sarkából lopva rá-rápillantottam, mindössze annyit láttam belőle, hogy a másik kezével átkarolja a térdét. 30
