Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 4. szám - Schiller Róbert: A forrás és a patakok
Miért kell felszínre hozni, mondjuk, mint egy elsüllyesztett kontinensdarabot, a magyar baloldal radikális, de antisztálinista hagyományának szereplőit? Egyszóval azért, mert a múlt meghatározott vonatkozásait mindig meg kell szabadítani az ideológia szorításától, mindig akadnak olyan tartalmak a múltban, amelyeket a győztes-uralmi értelmezések elsikkasztanak és föld alá szorítanak. Az ellenkultúra fogalma a múlt század hatodik évtizedéhez vezet vissza bennünket, akkortájt válik közkeletűvé a megjelölés: Lengyel András könyve persze a század első felének magyar aspektusai felé terel, amely bővelkedik az ellenkultúra által övezett helyzetekben. Ráadásul különösen fontosnak tartja a marginalitás létezését a kultúra reprodukciója szempontjából, egyenesen a kultúra rendkívüli kísérleti terepének minősíti. De nem dicsőíti a marginalitást, mint olyant, tud arról, hogy milyen fonák helyzetek jönnek létre az önfelhatalmazó marginálisok kapcsán, és rögzíti, hogy a marginalitás szereplőinek teljesítményei, súlyukat illetően, nem egyneműek. Akadnak jóakaratú dilettánsok, de teremtő erejű zsenik is, ez része a történetnek. Lengyel András hipotézise szerint ellenkultúra ott jön létre, ahol a társadalom mély, szerkezetileg meghatározott különbözőségei olyan természetűek, hogy a fősodorú kultúra nem integrálja, nem olvasztja magába ezeket a dimenziókat, és elkezdődik az ellenálló, aláásó kulturális, szubkulturális mozgásformák kontrakultúrává való átalakulása. Az ellenkultúra a mainstreammel szemben mindig lazább szerkezetű, az intézményesülés esetében szakadtabb jellegű és bizonytalanabb kontúrokon alapul. Ezzel persze megnyílik egy szétágazó kérdéskör a hatalom és a marginalitás között, az imént szóba hozott hatvanas évek óta folytonosan felszínre jut a kérdés: mennyire képes ellenhatalommá formálódni a marginalitás? Vagy szinte mindig a fősodor eltűrt-beolvasztott elemeként jut érvényre? Az Ellenkultúra, peremhelyzetben című könyv marginális alakjai több csoportba sorolhatók. Akadnak olyanok, akik szerepet játszottak a magyar művelődéstörténetben, vagy esetleg a művelődéstörténeti szakma foglalkozik velük, vagy olyanok, akiket a magyar baloldal történetének ismerői figyelembe vesznek ugyan, de a szélesebb olvasóközönség aligha ismeri őket. Nem valószínű, hogy belekerülnek a tankönyvekbe, nem lesznek kitüntetett személyiségek, akiket rendkívüli figyelem övez, kívül rekednek a kánonon. Ilyen például a kötet első írásának tárgya, a szervező, szerkesztő, könyvkereskedő Barna Sándor, akinek élete a Népszavától egy argentin kulturális vállalkozásig ível - mellesleg ugyanez a személy a Tanácsköztársaság bukása után az akkori Jugoszláviába emigrál, és a magyarországi lapok terjesztésére vállalkozik. Lengyel András különös figyelmet tanúsít a húszas évek bécsi magyar emigrációja iránt, sőt, mi több, az ott kibomló megnyilatkozásokat is afféle ellenkultúrának, pontosabban a történelmi helyzet okán, kihelyezett ellenkultúrának tekinti. Ennek kapcsán tárgyalja a bécsi magyar könyvkiadó, a Julius Fischer Verlag tevékenységét, és nem fogom elmulasztani megjegyezni, hogy itt is feltűnik egy vajdasági magyar vonatkozás, nevezetesen Sinkó Ervinnek A fájdalmas isten című könyve, amely egyébként 1923-hoz kapcsolódik. Aztán vannak olyan szereplők, akik minden bizonnyal önálló értékkel is bírnak, külön fejezeteket érdemelnek, és a könyv szerzője is megannyi adattal szolgál életútjaikról, de voltaképpen József Attila távlatában jelennek meg a könyvben, mint például Lakatos Péter Pál vagy Danzinger Ferenc. A képlet amúgy is világos a kezdettől fogva: József Attila különös szereplője a könyvnek, megannyi esetben kerül említésre, a szereplők rá vonatkozódnak, méghozzá döntő pillanatokban. Lengyel András módszertanához tartozik viszont, hogy e vonatkoztatott- ságot párosítani tudja ezen szereplők saját útjainak ábrázolásával. Történik ez például Vágó Márta esetében, aki az említettekkel ellentétben, a József Attila-kultusz ismert szereplője. Igaz, hogy a vonatkozó tanulmányban erőteljes módon vannak jelen a József Attila-utalások, mégis bepillantást nyerünk egy önálló, sajátos és minden tekintetben 104
