Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 4. szám - „Esett az eső, tehát maradtunk” – Schrammel Imre keramikusművésszel Kriskó János beszélget

másik felét. Eleve olyan volt a szituáció, ami kompozídós szempontból nem könnyítette meg a dolgunkat. De meg lehetett oldani. Én úgy képzeltem, hogy amikor a lépcsővel szemben oda lemegyünk, ott van egy szakadás, aminek a folytatásánál nagy boronatüskék állnak ki az anyagból. Ezeket a régi, kovácsolt boronaszegeket még Vas megyében, Ikervár környékén gyűjtöttem össze. Az egykori tszcs-ből kiselejtezték őket, ott állt halomban. Én ezeket a szögeket akartam végigfűzni az egész kompozíción, mert abból indultam ki, hogy a vár az egy sündisznó. Olyan építmény, amelyet egy nagyobb erővel szemben egy kisebb lélekszámú társaság is képes eredményesen megvédeni. Sajnos az ötvös kolléga nem értett egyet az elképzelésemmel. Valójában az építész és a megrendelő sem értett egyet velem, tulajdonképpen senki. Tehát ez a munkám eleve torzóban maradt. A már hivatkozott életműkötetben van egy kép arról, hogy milyen lett volna, ha az én ideám valósulhat meg. Ami a tervünkből végül is megvalósult, az a vár alaprajza, aminek a tetejére az ötvös kolléga egy illusztratív házkompozíciót illesztett. Ez a terrakotta munka lényegében falszerepet kapott ezáltal, de az alaprajz azért megmaradt. A sorsa aztán majd csak 1976-ban teljesedett be. Éppen Vácott dolgoztam egy nagy megbízáson. A felrakást magam művezettem. Az egyik reggel a nekem segítő társaságból csupán egyetlen embert találtam a helyszínen. Tőle tudtam meg, hogy a többiek valami hasonló, téglaszínű épületkerámiát éppen most vernek le a helyéről. Akkor döbbentem rá, hogy ez akár az én munkám is lehet a budai várban. Tényleg az volt. Ugyanazzal a brigáddal verették le, akik nekem a váci dombormű felrakásában segédkeztek.- Senki nem értesítette önt arról, hogy mi a tervük a művével?- Senki nem szólt egy árva szót sem. Természetesen, amint tudomást szereztem róla, hogy mi történik, azonnal a helyszínre siettem, de mire odaértem, már kalapáccsal leverték a mű több mint felét.- Nem is elemenként szedték le, hanem leverték?- Sajnos igen. Pedig le lehetett volna bontani, mert egy rácsszerkezetre volt ráerősítve. Eleve előre kellett hozni a művet az építéskor a mögötte lévő falhoz képest, mert ott fontos csőrendszerek futottak, biztosítani kellett a hozzáférést ezekhez. Építettek tehát egy, a padlótól a plafonig érő vasszerkezetet, arra szereltük a munkát. Úgy indultam el, hogy ez a tüskét tartó szerkezet lesz az, amire én a kerámialapokat applikálni fogom, de komplikáltabb volt, mint gondoltam. Millió ember szólt bele, hogy mi és hogyan legyen, és ez nem csak a Képzőművészeti Lektorátus embereit jelentette, hanem a Budapesti Történeti Múzeum vezetőit is, és olykor politikai szereplőket is. Valójában abban az időben a múzeumi vezetők is pártmegbízottak voltak. Utólag azért adtak magyarázatot a lebontásra: azt mondták, hogy egy olyan reprezentatív helyen, mint a budai vár, egy ilyen pesszimista sugallató művet nem lehetett otthagyni. Nem illett a szocializmus eredendően optimista világfelfogásához.- Azért volt pesszimista, mert a vár védelmi funkcióit hangsúlyozta?- Nem csak azért. Én a művet úgy készítettem el, ahogyan azt az éppen akkor zajló nagy ásatásokon láttam, abba tehát nem lehetett belekötni. Azt tapasztaltam a feltárások során is, hogy a budai vár története alapvetően tragikus volt. Ezért hangsúlyozta az én művem is elsősorban a tragikumot.- És nyilván mindez a szocializmus eredendő optimizmusával nem volt összeegyeztethető.- A vezetésben kétségkívül volt egy olyan szándék, hogy reprezentatív történelmi múltat építsen föl magának.

88