Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 4. szám - „Mindig festő akartam lenni” – Benes Józseffel beszélget Virág Zoltán
- Térjünk vissza Szegedhez. Meglehetősen hosszú periódus, jelentős kiállításokkal, művésztelepekkel - viszont ez sem a végleges állomás. Ismét váltás, ezúttal Kecskemét irányába. Mi magyarázza ezeket a lépéseket?- Meg jó néhány éve Budapest...- ...persze, Budapestet még nem is említettem...- ...akkor tegyük hozzá, immár Pesten is van lakásunk, a XIII. kerületben, a Radnóti Miklós utcában, és az erkélyre kiállva látom a Dunát. De a Tiszát nem tudom elfelejteni, ezt meg kell mondanom. Itt, Zentán lettem szerelmes a Tiszába, és nagyon sok képem kapcsolódik a folyóhoz. Érdekes módon maga a víz csak nagyon picit jelenik meg a képeken; a kimosott part fogott meg engem, ez a sivár, réteges, sáros, agyagos part. S mivel a zöld színt nem nagyon szerettem, a tájképeket illetően inkább az őszi meg a téli tájat kedveltem. Amint említettem, Szegedre kényszerből kerültem, Margit akkor már a feleségem volt, lehetett hova menni. Új lakást vettünk, az egy teljesen új épület volt az egyetem közelében. Kecskemétre pedig úgy kerültünk, hogy feleségem keramikusművész is meg szobrász is, de főleg kerámiával foglalkozik. A korábbi időkben nagyon nehezen lehetett beszerezni mázakat, anyagokat, a Nemzetközi Kerámia Stúdió viszont kecskeméti, azoknak pedig volt egy műhelyük. Ott gyártották a mázat és a különböző anyagokat. Akkoriban nagyon jól ment nekünk a kerámia, érkeztek egyre-másra a megrendelések a galériáktól, képcsarnokoktól, szerte az egész országból. Az én feladatommá vált, többek között, kocsiba ülni, a Kecskeméten megvásárolt anyagot elvinni Szegedre, ott földolgozni, majd az elkészült tárgyakat Pestre juttatni, onnan szórták tovább az ország különböző városaiba. Szabadúszó művészek voltunk, nem kötődtünk helyhez, s akkor jött a felismerés, mindegy, hol élünk, hol készül a kerámia. Megjegyzem, akkortájt már tőlem is rendszeresen vásároltak a galériák... így esett a választás Kecskemétre. Ahol amúgy is mindent meg lehet vásárolni. És Kecskeméten járva találtam egy tanyát, a központban. Belvárosi tanya - ahogy a fiam mondta...- Az elismerések sorában már felelevenedett néhány. Számos szerzőtől, íróktól, költőktől, képzőművészektől és művészettörténészektől egyaránt származnak olyan szövegek, amelyek Benes József művészetét vizsgálják, méltatják. Szeretném felidézni azt a régi baráttól származó, viszonylag rövid írást, amely néhány éve vált hozzáférhetővé, s olyan elemi erejű megállapításokat olvashatni benne, amelyek fokozott jelentőséggel bírnak.- A legszorosabb kapcsolatot az irodalmárokkal tartottam, a legtöbb barátom közülük került ki. Persze, akad néhány képzőművész is, de... elsősorban Domonkos István és Tolnai Ottó nevét említeném. Domonkossal fiatal korunk óta jó barátságban vagyunk. Svéd nőt vett el feleségül, Svédországban él. Én meg itt. Ritkán jön Magyarországra, de levelezünk, meg telefonon is tartjuk a kapcsolatot. Munkáimat jól ismeri. Egyszer kapok tőle egy levelet, amelyben a művészetemről ír. És felfigyel például arra, hogy a figuráimnak nincsen keze. Egy hosszú periódusban az alakjaim valóban kéz nélküliek voltak. Ebben hiába keresnénk tudatosságot. Most már, a legeslegújabb munkáimon megint van kezük... Kitalálhatnék persze valamilyen magyarázatot, de szerintem a képeknek maguknak kell beszélniük. Ha valaki megnézi, és érti vagy érzi, hogy mit akarok mondani, akkor jó, ha nincs hatással rá, menjen tovább... Domonkos megfigyelése felerősíti azt, amit én el akarok mondani a világról. A sok kegyetlenségről, a háborúkról, a szenvedésekről, a betegségekről. Minden benne van, ami az embert kegyetlenné teszi. De erre nem figyeltek. Hogy keze sincs a figurának... A lábai pedig kimennek a képből, és nem tudni, milyen hosszúak. Ez is Domonkos meglátása. Ami szintén nagyon érdekes. Tolnai sokat írt már a képeimről, de ezt nem vette észre. Domonkos, aki nagyon ritkán ír, ő igen. Ezt én mindenképpen értékesnek, vagy legalábbis figyelemre méltónak tartom. 57
