Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 4. szám - „Mindig festő akartam lenni” – Benes Józseffel beszélget Virág Zoltán
— Aki szorosabb figyelemmel kísérte művészi munkássága alakulását, örömmel nyugtázhatta, hogy szépírói képességeit többször megcsillantotta, hiszen Benes József anekdotáit nemcsak szűkebb körű összejöveteleken, hivatalos előadásokon vagy művészeti rendezvények alkalmával élvezhette a közönség, hanem az interneten könnyen elérhetők, a Forrás folyóirat jóvoltából pedig nyomtatásban is közkinccsé tétettek. Csavaros, szórakoztató történetek ezek. Mindenkori hallgatójuk, olvasójuk joggal hihetné, kiapadhatatlan forrásból törnek elő, s lesz még folytatásuk. Reménykedhetünk? — A jelenlevők közül néhányan együtt ebédeltünk, visszafelé jövet nem tudtam megállni, hogy egy-két érdekes dolgot el ne mondjak az új barátoknak, az új ismerősöknek, akik még soha nem hallották ezeket az anekdotákat. Egyszerűen szeretem őket elmesélni, újra átélem a dolgokat... És mindegyik kötődik valamihez. Elmondhatok egyet? — Feltétlenül... — Topolyán voltunk, a művésztelepen, s a helybeli bútorgyár - úgy tudom, tavaly szűnt meg — neve az volt, hogy Umetnost [Magyarul: művészet. A szerk. megj.]. Egy napon, reggeli után, Milan Kerac újvidéki szerb festő barátunk, aki tudott valamennyire magyarul, bejelentette, látott a városban egy érdekes utcát, megfestené. El is ment. Visszajőve áradozik: gyerekek, fantasztikus volt! Mi volt fantasztikus? - kérdeztük. És akkor elkezdi mesélni, alighogy hozzákezd a festéshez, odajön egy parasztasszony parasztruhában, és magyarul jó napot kívánt, majd megkérdezte: hol van itt az Umetnost? Szegény Keracnak fogalma sem volt arról, hogy a kérdező mire kíváncsi, de úgy gondolta, ha már egy művészt a festészetéről faggatnak, illik válaszolni, és hosszas magyarázatba kezdett, hogy a színeket kissé másként festi, hogyan alakítja a kompozíciót... A parasztasszony meg csak bámul tátott szájjal, hogy mi van ezzel az őrülttel. Ne haragudjon, mondta végül, maga elég hosszan beszélt, de én nem tudtam meg ebből, hogy hol van itt az Umetnost. Kerac letette palettát, és elkezdett most már egyszerűbb nyelven magyarázni. Nekünk pedig lelkendezett: gyerekek, ma to je nesto fantasticno [ez valami fantasztikus], hogy itt a parasztok is érdeklődnek a művészetek iránt. Ez szerinte a művésztelepnek köszönhető, mert olyan kisugárzása van, hogy még a tanyasi asszonyok is a művészetek iránt érdeklődnek. Rajtam kívül a társaságból csak egy valaki tudta, miről van szó, s már szólni is akart, hogy te hülye, hát az a gyárat kereste — de én abban a pillanatban leintettem. Maradjon meg Keracnak az illúziója, hogy ennek a művésztelepnek őrült a kisugárzása, s itt a parasztok is szeretik a művészetet. — Ennek az eredményes írói kibontakozásnak, közlés- és közelítésmódnak egyik különlegessége, hogy más szerzők munkásságán nyomot hagy, oda mélyen beszivárog. Sok-sok évvel ezelőtt egy szegedi összejövetelen, merthogy a város éppen vajdasági alkotókat látott vendégül, Benes József szintén anekdotákat mesélt. A jelenlevő Tolnai Ottó ott helyben közölte a nézőkkel, a hallottakat rövidesen megírja. És lön. Nyilván elképzelhető olyan metódus, működhet olyan poétikai eljárás is, amikor valaki úgy teszi meg ugyanezt a gesztust, hogy nem leplezi le feltétlenül, kitől hallotta a történetet, hanem a magáévá lényegíti, saját világába úgy építvén be, hogy a bekebelezés, átszivá- rogtatás révén válhasson érdekessé. — Igen, ez is megtörténik. Egy ismert magyar költő, a nevét elhallgatnám, megírt az újságban egy dolgot, mintha vele történt volna meg, holott én meséltem neki. Nos, három hónapig Párizsban voltunk a feleségemmel, ösztöndíjjal. Jóval korábban én egy éven át a francia fővárosban tartózkodtam, s akkoriban egy barátommal eljárogattunk a La palette nevű étterembe, ott jöttek össze szombatonként a Párizsban élő magyarok, értelmiségiek, művészek, írók. Aki ráért ezen a napon, déltől éjfélig mindig talált bent tíz-húsz magyart, lehetett beszélgetni. Valamelyik szombati napon mondom a feleségemnek, gyere, elmegyünk oda, hátha találkozunk magyarokkal. Bementünk, füleltünk, de sehol egy magyar 58
