Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 4. szám - Péntek Imre: Reszelés (kézzel); hétmérföldes hómező; Mitikus beszéd; töltelék (versek)

kai. Jutka is játszott, de rossz néven vette - főleg később -, hogy mindig nyerek ellene, s úgy játszom, hogy nyerni is akarok. Ez nagy hiba volt. Bent a szép, polgárian berendezett lakásban viszont kártyacsatákat vívtunk, mert Ali bácsi is szenvedélyesen kártyázott. Legtöbbször a rejtélyes „király - bíró - palatinusz" volt terítéken, amit még Akasztóról tudtam (ott szarosnak neveztük), s nagyot nőttem Ali bácsi szemében, hogy ismertem ezt a játékot, mert azt hitte, rajta kívül nincs más Magyarországon, aki ezt még tudja. - Megváltoztak strandolási szokásaink is. Mi Jutkával csak általában a késő délutáni órákban jártunk ki. Jutka kacérkodott a versenyúszással, s én a parton stopperrel mértem az időt, ahogy szelte a hosszakat. (Persze kiderült, az is csak kislányos felhevülés volt.) Aztán esténként nagyokat csókolóztunk a kertajtóban. O, mivel először csinálta, egész testében, odaadóan beleremegett mindig, s ez nekem is annyira élményem volt, mint soha előtte és utána. Vagyis igazán szerelmesek voltunk, de bármennyire bújt is hozzám, tudtam, hogy nagyon vigyáznom kell rá, mint egy épp nyíló virágra.

Siklós nagyon szép természeti körülmények között alakult ki, szinte körös-körül szőlős dombok, s igaziból ennek mediterrán jellege és éghajlata van. Tőle délre, pár kilométerre feküdt Villány, ami nevet adott az egész környék kiemelkedően jó borának, borvidékének. Kis népművelő delegációnk persze oda is ellátogatott, s esküdött rá, hogy a világ legjobb borát issza. (A Villányi Oportó címkéjű vörösbor utána évekig - ha nem máig - legkedvesebb borom volt. Persze az akasztói kadarka mellett!) Mint otthon, itt is majdnem minden családnak megvolt a maga „szőlőhegye" (présházzal leginkább), amire büszke volt, és aminek tőkéit művelte. Ali bácsiéknak is volt természetesen, ahova Jutka meghívott, s együtt a családdal kimentünk egy alkalommal. A korai szőlőfajták már zsendülőben voltak, lehetett kóstolgatni belőlük, de a legemlékezetesebb egy jó kis focizás volt a szőlőtábla melletti hosszanti sávban. Az „öregek" a présházban tettek-vettek, mi meg két „csapatra" osztódva nagyot fociztunk- kergetőztünk a gyönyörű délutánban. Mosi és Zsolti voltak együtt, mi meg Jutkával álltunk ki ellenük. Feledhetetlen az a hatalmas, önfeledt játéköröm, ami Jutkából áradt, mindenképpen győzni akart - és győztünk is.

Szalai Pali és Dzsó is jártak szőlőben, és persze hogy M.-mel és húgával. Nekik, mint történelmi családnak, természetes, hogy jóval nagyobb szőlőjük volt, és jóval több korán érő fajta. A kirándulás után hoztak is haza egy nagy kosár szőlőt, amit kivittünk a strandra is. Ekkortájt csapódott mellénk a siklósi születésű egyetemista, Nagy Jóska. Őt éppen akkor, év végén csapták ki Moszkvában, elküldték haza, az Eötvösre a Lomonoszovról, ugyanis Erdély ügyében összeverekedett egy román hallgatóval. Jól helybenhagyta: sűrű, keménykötésű termete volt, bár magassága nemigen haladta meg a miénket. Orosz-spanyol szakos volt, sok spanyol dalt ismert, s jól szórakoztunk együtt. Különösen azután, hogy Szalai Palinak támadt egy nagyszerű ugratásötlete. Azt találta ki, hogy a rádióban egy éjjel hallgatta az akkor vas kommunista Albánia rádióját, s abban beszámoltak Nagy Jóska ügyéről. Remekül utánozta (nem tudom, honnan) a rádió hangját, hogy a műsor így kezdődött: „I szí Tirana! I szí Tirana! Enver Hodzsa szól a néphez!" Jóska először szinte megrémült, olyan meggyőzően játszott és beszélt Szalai, aztán persze kiderült a turpisság, s nagyot mulattunk rajta. De szállóigeszerűen megmaradtak az albán rádió bejelentkezésének mondatai: „I szí Tirana! I szí Tirana". Valamennyiszer nagyokat nevettünk rajta.

29