Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 1. szám - Pályi András: Álmok szirtje

— És a kilátás, mi? Leülök az íróasztalhoz, és elmerülök a látványban. Kész szanatórium.

— Mit nézel úgy rajtam?

— Semmit. Foglalj helyet.

— Köszönöm.

— Nos, mivel szolgálhatok?

— Jó sok idő eltelt megint, egy fél élet.

— Két évtized, ha jól számolom.

— Többé-kevésbé.

— Max húsz percem van rád.

— A régi hangod, kedves igazgató úr, igazi, jó duruzs volt. Mint aki eleve biztat, ha megszólal. Most meg olyan hideg.

— Hideg? Épp hogy hideg nem vagyok.

— Ne nézz így!

— Hogy nézek? Sehogy sem nézek.

— Követelsz.

— Ja persze. Szakmai szemem van. Észrevettem, hogy feszül a szoknya a fenekeden, meg a combodat is, ahogy leültél.

— Jaj, ne a seggemmel gyere már!

— Miért? Most is egész jó.

— Könyörgök, Jani, klimaxos vagyok!

— Színésznő vagy.

— Bajba kerültem. Elkapott az alkohol.

— Nem bírtad az anyaságot?

— Az anyaságot? Röhej. Az pár év, amíg aprók a srácok, és abajgatni kell őket.

— Két fiad van?

— Ja. A feszültséget nem bírtam. Tudod, én itt kezdtem a pályát, ebben a színházban. Balázs féltett is, nehogy leragadjak, jó messze leszek Pesttől. De megbecsültek, négy évadot lenyomtam. Az akkori igazgatónak persze nem volt ilyen lakosztálya.

— A Mirandolinában olyan dögös voltál, hogy máig emlékeznek rá.

— Nem igaz.

— Épp emlegette valaki.

— A feszültséget nem bírtam. Azt csak a színpadon tudtam kiokádni magamból. Amíg játszottam, ment is ez a maga útján. Erre nem gondoltam. Hogy csak gyűlik, gyűlik majd bennem fesz, és a végén megőrülök.

— Volt szeretőd?

— Előbb Péternek, aztán nekem, két pasi is egymás után, azt már nem lehetett elviselni.

— Nyilván mindennap eláztál, ismerem.

— Ismered? Honnan?

— Színészsors.

— Péter beadta a válópert, neki ítélték a fiúkat, gyakorlatilag kirakott az utcára. Balázs is csak egy darabig tűrt meg.

— Ragyogó, ahogy mesélsz. Ez most igazi Lea-tűz, az lobog benned.

24