Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 4. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
úton segédmunkásként elvinnének a tengeri kikötőig. Előadtam, hogy mindenféle segédmunkát, a fűtésig akár, hajlandó lennék elvégezni. Láss csodát: a vezérigazgató mosolyogva végighallgatott, s azt mondta: pár nap múlva keressem meg újra. Nagyon örültem ötletességemnek, s elégedetten mentem haza. Igen ám, de otthon megérkezett Alex levele, amiben értesít, hogy záros határidőn belül, délután vár a várnai pályaudvaron, ezen és ezen a vonaton, mert akkor közvetlen járatok közlekedtek Budapest és Várna között. Nagy ötletem így dugába dőlt, de azért bementem a MAHART-igazgatóságra a vezérigazgatóhoz, ahogy megbeszéltük. Fájdalmas szívvel hallottam, hogy egy két hét múlva induló hajón kaptam volna egy kajütöt a társaság vendégeként, minden ellenszolgáltatás nélkül. Ha ezt én már nem is tudtam kivárni, nagy köszönések között váltam el a legemberségesebb vezértől, akivel életemben dolgom volt. Aztán otthon próbáltam felkészülni eddigi legnagyobb vállalkozásomra (nem kellett sokat készülődni), s nyugtatgattam édesanyámékat, hogy nem leszek egyedül, nem fogok elveszni. Megvettem a menetjegyet és a helyjegyet a megadott szerelvényre, s egy délután nekiindultam. Több mint 24 órás út, Románián keresztül. Sajnos, ami az útban leginkább érdekelt volna - Erdélyből édeskeveset láthattam, mert éppen éjszaka húzattunk át rajta. Persze, aludni nemigen tudtam, beszélgetőtársam sem akadt, s néha-néha fölvillant agyamban, hogy mi lesz, ha Alexszel nem találkozom megérkezésemkor. Úti cuccom alig volt - a szokásos, valaha zöld, kifakult sporttáskám (igaz, az megtömve főként nyári ruhaneművel), meg talán egy méretes nejlonzacskó valami élelmiszerrel, apróságokkal. Aztán végül a megadott napon vonatunk becsorgott a várnai nagyállomásra. Feszültségekkel telve szálltam le, de hamar észrevettem a vadul integető barátomat - találkoztunk. Nagy gond szakadt le a szívemről, nem gondoltam, hogy próbatevő idők következnek. Alexszel elmentünk (busszal, a tengerpart mentén) apja vállalati szállodájába. Ez volt a híres Arany Homok - a várostól mintegy 30-35 kilométeres távolságban, domborulattal szegélyezve, végig nyaralókkal, üdülőkkel, szórakozóhelyekkel, és strand hátán strand a finom, fövenyes parton. Ahova Alex vitt, nem lehetett több, 10-12 kilométerre a várostól, egy hosszú, emeletes vállalati üdülő, méghozzá a Mezőgazdasági Minisztériumé. Barátom figyelmeztetett, hogy „bújtatott" lakó leszek (no, bújtatott adminisztrátor már voltam!), vagyis nem szabad, hogy meglássanak, mert apja se, és az üdülőben senki se tud rólam. Három napig tartott ez a titkolódzó állapot, és ha lopakodtunk is, nem sokat, mert főként a tengerparton voltunk, és csak szinte éjszakázni jártunk az üdülőbe. Alex megismertetett barátaival - vagy hat-nyolc szófiai vagány sráccal, egyetemistákkal, akik hamar maguk közé fogadtak, bár kommunikálni csak a sokszorosan derékba tört orosz nyelven tudtunk, amellett, hogy Alex tolmácsolt, ugyancsak összevissza törve a magyar nyelvet. A kis galeri egy közeli üzemi konyhára járt étkezni (azaz ebédelni, mert más nemigen akadt), s vittek engem is. Könnyű, nyári kínálatok voltak, menzaszerűen, leggyakoribb fogásként a „tarator", azaz hűtött tejfölös uborkaleves, ami a nyári hőségben isteni tudott lenni. A bandának, Alex mellett egy jóvágású, Kolev nevű fiú volt a főnöke, akinek ott volt a menyasszonya is. És ez fontossá vált hamarosan. Vagy három nap múltán barátom apjától táviratot kapott, hogy azonnal utazzon haza Szófiába (a faterhez talán eljuthatott valami „súgás" ottlétemről). Nem volt mese: Alex 24
