Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 4. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
Kolev barátjára bízott, amíg vissza tud jönni. Fogalma sem volt, miért kellett hazautaznia, de bízott benne, hogy egy-két nap múlva jöhet vissza. És pénzt is fog küldeni, mondta, mert nekem ugyan nemigen volt levám, csak félretéve a legfontosabbakra. (Alex minden csibészsége ellenére nagyon respektálta apját, szó se lehetett, hogy alkudjon vele.) Kolev látszólag jókedvűen fogadta a dolgot, pedig ő egy kempingtáborban lakott, sátorozva, menyasszonyával együtt. Szereztek még egy matracot, s bármilyen kényelmetlen is volt számomra a helyzet - velük együtt éjszakázni, őket nem zavarta, el kellett fogadnom. S aztán az éjszakák minden intim zaja közt vagy tíz napot töltöttem sátrukban, megtűrt idegenként. S a banda fizette az étkezésemet is.- A kemping közel volt a tengerparthoz, s Kolevéknek nagyon jó helyen volt a hatalmas intézményben a sátruk: estelente (és éjjelente) ragyogó kilátás nyílt a bejárat előttről a nagy vízre. Engem nem hengerelt le halálosan a tenger látványa, mint ahogy általában sokakat, akik először látják (mint például Utassy Dzsó barátomat vagy tíz év múlva) - a strandon persze elgyönyörködtem végtelenségében és a messzeségben behajózásra várakozó hajókban, de tulajdonképpen úgy gondoltam, hogy mindez olyan, mint amilyennek elképzeltem. Igaz, nem tudván úszni, csak a partközeli hullámverést tapasztalhattam meg végtelen izmaiból, de abból is fölsejlettek előttem mesebeli titkai, amik nagy része előttem így titok maradt. A „galeri" egyébként egy truppban foglalta el törülközőivel, körben a megszokott helyet, s el-elcsellengtek onnan úszni vagy „csajozni". Ottlétem utolsó napjaiban szinte ölükbe hullott a szerencse: egy ugyancsak hét-nyolc fős, cseszkó, fiatal egyetemista lánycsoport ütött tábort mellettünk, s a két csoport hamarosan nagy vigalmak, trécselések között szinte egybeolvadt, megértették egymás beszédét, és nagyokat lubickoltak közösen. Én velük még annyit sem tudtam kezdeni, mint bolgár barátaimmal, viszont a sok ezer fürdőző-napozó között is feltűnően kirítt egyedi fürdőnadrágom. Ezt ugyanis édesanyámtól kaptam indulásom előtt, mégpedig az volt a titka, hogy szövetkezetük egy új fazonú és textíliájú fürdőnadrágokat gyártott éppen, s nekem is, öcsémnek is testünkre szabottan készített belőle. (Kolev barátom, mikor végre eluntam várni és hazautaztam, el is kunyerálta tőlem, és én persze örömmel hagytam ott neki - valami csekélység emlékül neki is.) De előtte naponta jártam a megbeszélt postahivatalba, hogy Alextől nem érkezett-e levél vagy pénz, s már nagyon restelltem a dolgot, mert semmi életjel nem volt tőle, hát még a maga személye. - Azért a postán kívül másfelé is el-elmászkáltam - bátortalanul bár - szálláshelyünkről, szabad ki- és bejárás volt a kempingben. Kevés pénzem volt ugyan, de Kolevék biztattak, hogy okvetlenül keressem meg a közelünkben, egy domboldalon lévő néprajzi különlegességet, a Kukeri bárt. A vége felé rá is szántam magam, de ez a közkedvelt szórakozóhely bizony nem bár volt, hanem a domboldalban, jó fekvésű szabadtéri szórakozóhely, terítős asztalokkal, s a kiszolgálók és az egyéb személyzet színes, szalagos, lobogó lebernyegekbe volt öltözve, hasonló nadrágokban és népi stílusú lábonvalókban, a kiváló hangulatot előidéző zenekar is ugyanúgy, hasonló maskarákban. Azt mondták, ez régi bolgár bohóckodó szokás (magam úgy vélem, nem esnek messze megjelenésben a mi busóinktól). Kaptam jó helyet, oldalvást, a tengerre jó rálátással, s nem számoltam a korsó söröket, mint ahogy a nagy kert többi vendége sem - igencsak szeszgőzös, vidám hangulat volt. Én egy darabig merengtem, magamban iszogattam, majd - elmenőben- két szeszes „német testvér" váratlanul mellém ült, középkorúak voltak. Volt velük 25
