Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 4. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
receni, vörös Varga Lajos (később Varga Lajos Márton), Bodó Sándor, Kiss Sándor (később M. Kiss Sándor), Marafkó László voltak, de nagy lelkesedéssel vett részt benne a többi versfaragó is (például Gereben Ferenc és Bollók János). Bodó Sándor és Marafkó László mutattak igazi lírai tehetséget, mint ahogy későbbiekben a többiek (de ők is) más-más pályára kerültek. De ekkor még - kiszélesíteni a kezdeményezést, az irodalmi esteket - komoly propagandát fejtettek ki az egyetemen, és sok „külsős" csatlakozott is, a mozgalomba egyre több hallgató kapcsolódott be. 1963 tavaszán, a harmadik számban már több külsős és második évfolyamos megjelent, ebben kaptam én is nyilvánosságot, többek között Mezey Katival, Oláh Jánossal, Szalai Pállal, Utassy Józseffel együtt, s ők később is bizonyítottak, Szalai kivételével, jelentős költőként. De nemcsak a kiadvány minősége javult, az esteket követő viták is egyre szenvedélyesebbek és komolyabbak lettek. Sajnos ezért is a 3. szám után „illetékes elvtársék" jónak látták megszüntetni a lapot. Befejezésül azonban a szervezők még elérték, hogy az Egyetemi Színpadon egy nagy estet rendezzenek számunkra. Ennek is nagy sikere volt a hallgatók között, de számomra egy intermezzo miatt maradt emlékezetes. A legfőbb mindenes, Varga Lajos (Márton) szólt pár szót bevezetésül, s én a függöny mögül éppen ráláttam. Ahogy vörös Varga kilépett a pódiumra, foga között egy gyufaszálat rágcsált. Előrement a pódium széléig, majd öblös hangján megszólalt (hisz „bősz fogairól ömlött az erő"): Barátaim! - Aztán balra, oldalvást kiköpte a gyufaszálat: Phű! Azért persze a Róbert Károly körúton nem szűnt meg az élet. Tavasszal végre bölcsészek közé kerültem, ugyanolyan harmincfős hálóterembe, ugyanolyan emeletes vaságyra, mégpedig a sarokban vöröstarka Varga Lajos fölé - ő aludt alul. És egy új, lehengerlő szenvedélyem is kialakult - a kártya. Akasztón is nagy kártyás voltam, barátaimmal sokat huszonegyeztünk (akkor gyufaszálra), aztán „szarosoztunk", azaz „király, bíró, palatinuszt" játszottunk, amihez viszont öt fő volt szükséges, de sokat alsóztunk is. A gimnáziumot megúsztam kártya nélkül, pedig osztálytársaim az Érsekkert domboldalában a fűben gyakran verték a blattot, mégpedig a népszerű ulti- mót játszották. Én nem ismertem ezt a játékot, és meg sem akartam - akkor - tanulni, elsétáltam mellettük. A Róbert Károly körúti kollégiumban viszont fölkeltette érdeklődésemet, mert a folyosón társaim gyakran, éjszakákba nyúlóan játszottak. Úgy gondoltam, nekem is köztük van a helyem, s először csak néztem (azaz kibiceltem), de hamarosan be-beszálltam. Ez viszont nem gyufaszálra ment, hanem (számunkra) komoly pénzbeli tétekre. Hamarosan olyan szenvedélyemmé vált, hogy ki nem maradhattam a partikból, s bizony előfordult, hogy hajnalig is zsugáztunk. Mikor a többiek mentek az egyetemre, én többször is akkor feküdtem le. S ugyan kik is voltak a partnerek? Természetesen Varga Lajos (Márton), Bodó Sanyi, M. Kiss Sanyi, meg két másik történész: Lehota János Zalából és Kovács Józsi Barcsról. Annyira szenvedélyemmé vált, hogy (az elején) nagy adósságokat csináltam, s ráment néhány ösztöndíjam. De azért persze a fontos előadásokon részt vettem, s még inkább a szemináriumokon, ahol kevesen voltunk, kis teremben, s általában egy-egy társunk dolgozatát hallgattuk és vitattuk meg, az adott szeminárium anyaga szerint, s ahol én is szerepelgettem. Tolnai professzor előadásairól viszont lehetett lógni - ő a középkorral, a „jokulátorokkal" foglalkozott az összes magyar szakos előtt, s Istene Szenczi Molnár Albert volt, aki neki mindig, minden körülmények között hivatkozási pontot kínált. 21
