Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 4. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
A magyar irodalom mellett a másik szakom a népművelés volt, aminek mi voltunk a második évfolyama. Ez tulajdonképpen még be nem járatott szak volt, s általában előadásaink voltak. Az előttünk lévő évfolyamból két hallgató irodalomból is kitűnt, Mezey Kati és Oláh János írásai komoly pályát ígértek, sőt félig-meddig hozzájuk sorolandó Utassy Joe is, aki tőlük bukott hozzánk. A népművelés szaknak az egész egyetemen az volt az újdonsága, hogy volt egy nagy, alapvető képzési tendenciája: az öt éven keresztül végigvonult az az előadás-sorozat, aminek „Korunk természettudományos világképe" volt a neve. Vagyis mi matematikatörténetet, fizikát, biológiát, kémiát, geológiát is tanultunk, mégpedig az egyes tudományágak legreprezentatívabb képviselői voltak az előadóink, s jegyzeteinket is ők és akkor írták. Persze volt vallástörténet, zenetudomány és könyvtári ismeretek is, és még más ilyesmi. Csodabogarak voltunk a bölcsészkaron. Csavargások IV. 1963 végén, a második évfolyam fele táján új változás állt be életünkbe: a Róbert Károly kőrútról és a Fácánosból is beköltöztették a bölcsészeket a híres Eötvös Kollégiumba, a Ménesi útra. Ezzel kettősség alakult ki a kollégium tagságán belül: voltak az „igazi" Eötvös-kollégisták (a szakkollégisták), akik a gazdag hagyományokhoz híven az egyetemi „polgárok" krémjét alkották, s kiváló tanulmányi eredményeik mellett általában külön tudományos témákon is dolgoztak, s voltunk mi, a szürke verebek. Mindenesetre nagyon örültünk a változásnak. És ott volt, rendelkezésünkre állt a kollégium híres, gazdag könyvtára. (Ebben az időben itt dolgozott megalázó könyvkihordó munkatársként Sánta Ferenc, a már akkor is neves író, de én itt nem találkoztam vele.) Én egy négyfős szobába kerültem, ahol szobatársam lett az egy évvel előttem járó, de ugyancsak népművelő szakos Oláh János költő, akivel azonban ritkán találkoztunk, mert komolyan dzsúdózott és edzésekre járt; meg egy első évfolyamos bolgár ösztöndíjas fiú is: Alexander Petkov. Magas, jó kiállású fiú volt, s akkori ismerőseim közül egyedüli TTK-s, biológia-kémia szakos. Bár előtte már nyelvi tanfolyamon átesett, nagyon törte a nyelvet, s tanulópartnerekhez (általában csinos lányokhoz) járt tanulni, ahonnan esténként kék-zöldre dekorált nyakkal érkezett haza. Büszke volt sikereire, jobban, mint tanulmányi eredményeire, mert bukdácsolva és elégségesekkel jutott túl a vizsgákon. Egyébként nagyon jó hangulatú, vidám srác volt, amolyan kedves léhűtő, s engem valahogy különösen kedvelt. Az év végi, évzáró vizsgák után, mielőtt hazautazott volna, meglepetésre meghívott Várnába, a tengerpartra, ahol édesapja munkahelyének (a Földművelési Minisztériumban dolgozott) tágas, emeletes üzemi nyaralója volt. Megköszöntem, s megígértem, hogy örömmel megyek (addig még nem jártam külföldön, és nem is lehetett), és hogy az időpontokat majd lelevelezzük. Jóval korábban viszont cifra eseményeken kellett keresztülmennem. Még a Róbert Károly körúti időkbe nyúlik vissza, hogy egy alkalommal, befelé menet a városba, a Dózsa György úti megállóban leugrottam a villamos lépcsőjéről - s mit ad Isten, pont egy kis mitugrász rendőr karjaiba. (Biztosan Lőrincre, anyámékhoz akartam menni, mert akkor kellett ott a 75-ös trolira átszállni.) A rendőr meg akart büntetni, de mondtam, hogy szegény diák vagyok, nincs pénzem. Erre elkérte okmányaimat, fölírta az 22
