Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 4. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek

de ekkor, az előadás után mutatkoztunk be egymásnak igazán. Pesti fiú volt, sőt újpesti, sőt, mondhatni: újpesti vagány, aki szintén verseket írt. O lett az első és legjobb barátom az egyetemen, aki megosztotta velem hamarosan szülei lakását is olyankor, mikor nem ő használta „találkahelynek". Szülei egyszerű munkásemberek voltak, apja ólomcsövekkel dolgozott, és mérgezést is kapott tőlük, édesanyja meg egy üzemben volt munkás-párttitkárnő. Barátom, név szerint Szalai Pali, azonban nagyon értelmes és nyílt szellemű ember volt, akivel 56-ról is szabadon tudtunk beszélgetni, ugyanakkor „minden hájjal meg volt kenve", ami azért rám nem volt annyira jellemző, s jól kiegészítettük egymást. Utassy Józseffel, aki harmadikként társult hozzánk, csak kicsit később ismerkedtünk meg egy népművelőbulin, ahol én nemigen táncoltam, inkább vedeltem a sört, és merengtem korábbi szerelmeimen. De mivel szokás volt ilyenkor a népdaléneklés is, ebből viszont alaposan kivettem a részem. Itt jöttünk össze Utassyval, ugyanannyira, hogy később elmaradhatatlanok lettünk egymástól vele is. (Mivel ő is nagy pernahajder volt, mint Szalai Pali, egy évvel korábban kezdett nálunknál, de mivel nem kapott meg egy aláírást egy oktalan tanártól, évet kellett ismételnie. így került a mi csoportunkba. O egyébként később több helyen is úgy nyilatkozott, hogy akkor figyelt föl rám, mikor ezen a bulin éppen a zongora alól mászok elő. Én erre nem emlékszem, de lehet, hogy így volt.) Utassy különben, aki mindenkinek csak „Dzsó" volt, mint vidéki gyerek, kollégista volt az ELTE akkori szükségdiákotthonában, a svábhegyi Béla király úton lévő „Fácánosban".

Én is hamar meguntam a Pestszentlőrincről való bejárást, hiányzott is a közvetlenebb közösség, és szociális helyzetemre való hivatkozással felvételemet kértem a kollégiumba. 1962 őszén fel is vettek, méghozzá a Róbert Károly körúti „szállásra", ami ugyanúgy szükségdiákotthonként működött, mint a „Fácános". Csakhogy ez előtte honvédlaktanya volt, abból próbálták „kollégiumizálni". (A téglaoszlopos bejárati kapun sok bevésés volt olvasható, olyanok, mint „itt álltam őrt" ekkor és ekkor, XY.) Nagy, harmincfős hálóteremben helyeztek el, a folyosón bádogszekrénykék voltak, s persze ehhez mérhető tanulótermek is. Mit ad Isten: én TTK-sok (azaz természettud. karosok) közé kerültem, ott volt éppen hely egy emeletes, sodronyos vaságyon. Az egész terem hamar megszokta és elfogadta, hogy nem mat-fizes, biológus vagy kémikus került közéjük, hanem egy BTK-s, azaz bölcsész. Nemsokára már büszkék voltak rám, és szinte kényeztettek, mint az egy szem nem közülük valót. Ez a helyzet az egyetem szűk kollégiumi lehetőségét bizonyította, de én jól éreztem magamat benne - hasonlított a kalocsai viszonyokhoz, persze, tudható volt, hogy ez kényszermegoldás.

A kollégium - vagyis volt laktanya - a Váci út és a Lehel út között körülbelül félúton volt, mi a Lehel úti villamosokkal utaztunk, aminek megállója 4-500 méterre lehetett. A Visegrádi utcában volt a végállomás, s ott még át kellett szállnunk, hogy aztán még a 2-es járattal érjük el az egyetemet. Diákbérleteket tudtunk venni, ami kutyanyelv- szerű karton volt, s ezt egy fémszegélyű egyen-tokban lehetett tartani. A kartonon a járatok számai szerepeltek, s egy bérlettel három vonalat lehetett használni, s ezek számát a kalauz (mert még ilyen is volt) jegykezelőjével kilyukasztotta, s a bérlet csak arra a három vonalra volt érvényes. (Én, néhány csibészebb társammal együtt, visszahajtogatásokkal úgy meg tudtam manipulálni, hogy volt olyan hónap, amikor öt-hat vonal is érvényesítve volt rajta, és sokfelé utazhattam vele.) - Ösztöndíjat kaptunk tanulmányi eredményeink szerint, és szociális segélyt is, kinek-kinek rászo19