Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 4. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
A drótkerítésen rézsűt egyébként át lehetett menni az átellenbeni kertszomszédokhoz, Molnár Pál órásmesterekhez, akik jóindulatú, de megrögzött „kispolgárok" voltak. Volt televíziójuk (akkortájt még ritkaságszámba ment), s velünk korú gyerekeik is (köztük egy csinos, hozzánk illő lány is), és szívesen láttak bennünket esténként tévézésre. A kerítésen keresztül közlekedtünk, mint Akasztón Turu Feri bácsiékhoz. Szinte büszkék voltak rám, hogy egyetemista vagyok (mert közben megkezdődött az egyetemi oktatás is), s egy unokatestvérük egy felsőbb évfolyamon (ugyancsak az ELTE-n) szintén egyetemista volt. Pár évvel idősebb fiuk pedig folytatta apja mesterségét, sőt akkoriban vette át apjától az órás szaküzletet. Én ismerkedtem az egyetemen évfolyamtársaimmal, (akkor még) szorgalmasan bejártam az előadásokra, foglalkozásokra, de hamar rájöttem, hogy ez nem olyan szigorú dolog, mint a gimnázium volt, vagyis bőven lehet „lógni". Csoportunk tagjaiból többet is ismertem már, akik velem együtt előfelvettek voltak. És hamar kiszúrtam magamnak az egyik szemrevaló és okos évfolyamtársnőmet, Liskó leit, aki Vecsésről járt be, nagyon szorgalmas volt, s mivel szimpátiánk kölcsönös volt, szinte állandóan egymás mellett ültünk. (Ez az „állandóan" öt évet jelent.) Nemcsak hiányzó jegyzeteimet másoltam róla, vagy használtam az övéit, hanem állandó kávézótársak lettünk a szemközti presszóban, a Váci utcában, vagyis a híres Nárciszban. - De tartottam a kapcsolatot régebbi ismerősömmel, a paraguayi Jósé Arzamendiával is, aki a Zeneművészetire járt, s gitározott és énekelt, általában dél-amerikai dalokat. Tőle tudtam meg, hogy meghívása van Kecskemétre, a Bányai lánygimnáziumba, zenés találkozóra. S ekkor rögtön elkezdtem „kombinálni": mi lenne, ha vele tartanék, és meglátogathatnám Katinkát? Pár héttel korábban különben is megjelent az Egyetemi Lapokban (első pesti közlésem volt) a neki írott versem, a hajdani visegrádi kirándulásról - úgyis el kellene juttatni hozzá, s íme, ez a legjobb alkalom. - így is történt: valóban elmentem Jóséval Kecskemétre. A gimnáziumban újabb meglepetés ért: nem kellett Katinkát keresgélni, mert barátom éppen az ő osztályukba ment közönség- találkozóra, vagyis egy élménydús osztályfőnöki órára. Először is megismerkedtünk az osztályfőnökkel - nagyon kedves, megnyerő tanárnő volt, majd megkerestem a lányok közt Katinkát. Valóban keresnem kellett, mert szinte bújt előlem. Meglepetés volt neki is, hogy ott vagyok, de ezzel nem tudtam magyarázni a hűvös fogadtatást. Nem örült a versnek sem, és nagyon elkedvetlenített. Aztán lezajlott a zenés találkozó, Jósé gitározott és énekelt, a megszokott dalokat hallottuk tőle, s persze beszélgetett is a lányokkal hazájáról és az indiánokról. Szavalatok is elhangzottak, még én is mondtam egy verset, de hiába kerestem Katinka szemét, elnézett „messzire". Hiába volt az általános jó hangulat, én összetörve éreztem magamat, el sem búcsúztunk egymástól, s éreztem, valami véglegesen megszakadt köztünk. Pedig szebb volt, mint valaha, de ez volt az utolsó találkozásunk. Sosem tudtam meg, miért távolodott el tőlem - igaz, hiúságomban találva érezve magamat, nem is kutattam. 1962-1963: Mozdulók Az egyetemen hamarosan nemcsak barátnőt, hanem jó barátot is találtam. Az egyik unalmas előadáson ugyanis padtársam, egy nagy testű, nagy fejű (és kevés hajú) fiú átcsúsztatott hozzám egy papírcetlit, amin vers állt. Én is gyorsan válaszoltam a cetli másik oldalán. S ez így ment az egész előadás alatt. Látásból már ismertük egymást, 18
