Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 3. szám - Nyerges Gábor Ádám: A vastagabbik boríték
Ez valami becenév, a rendesre nem emlékszem, hadarja Laura (színleg) bosszúsan, mikor végre szóhoz jut, de ezt is csak vesztére, hiszen jön is rögtön a rákontrázás, hát mondhatom, szépen vagyunk, micsoda egy rongy vagy, felszedni bezzeg tudod, de a nevét már nem jegyzed meg. Laura már a fejét fogná, ha nem élvezné a kissé kínos, de szülei tündéri nevet- gélésétől mégis kedves helyzetet. Pedig tényleg Sziránó, azaz a vele való megismerkedés az egyetlen igazán jól elmondható emléke az aznapi kavarodásból. Történt ugyanis, hogy mikor Laura már végképp megundorodott saját nevétől, hiszen pár órán belül már harmincnál is többször mondta el, hogy Kovács Laura, nemcsak az osztálytársaknak, egyenként, hanem minden aznapi órájuk elején is, felszólítást kapva rá, hogy a harmincegy közt ő is legyen szíves, álljon föl, mondja el a nevét és pár olyan dolgot magáról, amit fontosnak tart, egyszercsak ott volt az a fiú. Persze föltűnt már korábban is, Laura ezt már el sem mondhatta otthon, mert megátalkodottan, kamaszmódra vihogó szülei még majd ezt is képesek lennének beépíteni az épp szövődő családi legendába. Aztán meg már hiába is erősködne, hogy Sziránó se nem valami jóképű, se nem igazán magas vagy kisportolt (igaz, végső soron ezek ellentéte sem), igazán jellegzetes külsődleges vonása nincs, legfeljebb a vállig érő, nevetségesen tétova (lázadóknak túl rövid, normálisaknak túl hosszú) rockerhajzat lehetne az, ha nem látott volna már az előző iskolájában is néhány ilyen frizurát. Ami szemet szúrt, az volt, hogy rajta kívül még Sziránó az, akinek végig kell menni az osztályon (az övéhez hasonló, egyre növekvő fásultsággal) a nevét mantrálva. A többiek már ismerték egymást. Szia, mi még asszem, nem, vagy hát... Ez és ez vagyok. De mindenki csak Sziránónak hív. Laurát már ettől a „mindenki"-tői csiklandani kezdte úgy tarkótájt a szülein is épp kitörni készülő nevethetnék. Kíváncsi lett volna, hogy itt, az első napon, mikor épp csak most mutatkozott be huszonkilenc másik embernek (plusz tanárok), mégis ki mindenki hívja így. Nem igazán szeretem, mármint a becenevet, de már korábban elszóltam magam, szál úgyis kitudódna. Egyre nehezebb volt röhögés nélkül megállni, mivel Laura elképzelte, ahogy mondjuk a második vagy harmadik napon „kitudódik", hogy izé, Hogyishívjákot valójában Sziránónak hívják, bizonyára égszakadás-földindulás lenne a hír hallatán, talán még a bulvárlapok is ezzel nyitnának címoldalukon aznap. Szia, én Kovács Laura vagyok, mondta ő, az iménti röhöghetnék miatt a korábbi bemutatkozásoknál ezúttal valamivel kevesebb unottsággal a hangjában, még közben is erőlködve, hogy megőrizze szebb napokat is megélt komolyságát, ám fülében még mindig a mindenki és a kitudódna visszhangzott, így nagy erőlködésében, ahogy azt amúgy is rendszeresen szokta a nevetés előtti utolsó pillanatokban, fülig pirult. Mit pirult, egyenesen kigyulladt, lángolt az arca, épp ahogy most, a szüleinek mesélve is - persze tudta, hogy ők tudják, ez nála mindennapos gyakorlat, Apu és Anyu viszont csakazértis úgy csinált, mintha voltaképp most először látnák tulajdon kislányukat, aki e pírtól afféle rajtakapott, tűzrőlpattant, kikapós kis csintalan leányka volna. Zavarában, mármint még akkor, amikor az épp elmeséltek történtek, a hétfőt záró, földrajz és ének közti szünet vége felé, vele szemben ezzel a Kitudódikkal, végül, valami ki tudja, honnan eredő reflexből, hogy mégis felülkerekedjen egyre 91
