Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 3. szám - Nyerges Gábor Ádám: A vastagabbik boríték

költ ebéd helyett kirakott uzsonnához, de ő, immáron beszélni is képtelenül mutogatja, hogy először egy pohár vizet kér, mert teljesen kiszáradt a szája, de közben meg mondja már, mi lesz már, mondjon már valamit, mi volt, milyen a hely, milyenek a tanárok, hányán vannak az osztályban, hány órája lesz (ezt csak halkan), kell-e valamit rögtön fizetni és mennyit (itt Laura egy pillanatra elkomoruló fejjel bólint), milyenek a tanárok, ne ezt kérdezze Anyu, mert ez már volt, veszi vissza a szót Apu, de valójában csak színleg, a gesztusok szintjén beszélnek felváltva, hiszen egyszerre tör föl és ömlik mindkét szülőből a szóáradat, részben kérdések, részben feddések formájában, hogy bár már öt perce egyfolytában levegőt sem véve ők beszélnek, Laura miért nem mond már valamit.

Na, erre mondja, hogy volt egy fiú, azaz csak kezdené mondani, de mindkét szülő angyali mosollyal letorkolja, hogy ők nagyon örülnek neki, hogy már van egy fiú, és hogy Laura (itt már nem tudják visszafojtani a kacarászást) már az első nap fiúzik, de azért ennél talán vannak most fontosabb dolgok is. Laura zavarba jön, fülig pirul, pedig nem lenne rá oka, hiszen valóban, a fiúnál lényegében kevés kevésbé fontos dolog történt vele aznap, méghozzá hihetetlen (és befogadhatat- lanul) nagy mennyiségben, ömlesztve - azokról éppen emiatt nem is tud beszámolni. Most már persze, ahogy a pirulás miatt (hiszen mindennél jobban ismerik tulajdon lányukat) csak még jobban kacarászó szülők unszolják is, el kell mesélnie a fiút, akiről azonban így, ilyen félreérthető módon, és ilyen teljesen félreértett helyzetben már szíve szerint az égvilágon semmit sem akarna mondani. Mesélne most már inkább bármi másról, akár a (természetesen megjegyezhetetlenül kusza) órarendet és teremszámokat is megpróbálná felidézni, ténylegesen bármit, de, mivel ő is mindennél jobban ismeri a szülőket, tudja, ha most félbehagyja a fiút, csak még rosszabb lesz, az apró félreértés családi legendává növi ki magát, még talán az esküvői tósztjába is beleszövi majd Apu, ha kellően nevetgélős lesz a hangulat. Hát, Sziránónak hívják, asszem.

A szülők persze úgy néznek, ahogy egy ilyen mondat után kell, annak rendje és módja szerint, magukban latolgatva, hogy ez most valami olyan divat-e, mint az épp ezekben az években elharapódzó dzseniferezés és szintiázás. Hacsak nem valami nemrég betelepült, a névadás alapján beteges mértékig irodalomrajongónak tűnő francia család kis sarját bírta már az első nap fölszedni az ő egyetlen kislányuk. Ezeket ugyan nem mondják ki, de Laura már a mosolyból tudja, hogy valami ilyesmire gondolhatnak. Sietne is gyorsan magyarázatot adni, de a sietség, a kapkodva magyarázkodás is olyan, mintha valami különleges okból nem akarna beszélni a fiúról, csak olaj lenne a tűzre. Inkább kivár tehát még két percet, amíg a szülők további (amúgy, bár igyekezett durcásnak tűnni, valójában szerinte is nagyon bájos) kuncogások közepette előadják az iménti teóriákat a bevándorló irodalomperverz franciákról meg a Dzseniferekről, utóbbit még meg is fejelve azzal a bizonyos, imént még csak elképzelt esküvő képével, nevezetesen, hogy ők aztán igazán nem állnak Laura boldogságának útjába, hogy biztos kedves, aranyos fiú, és (újabb kacajroham) végső soron már legalább fél napja ismeri is, de ha az ő pici, okos, gyönyörű lányuk képes lesz felvenni mondjuk a Szabó Sziránóné Kovács Laura nevet, akkor bizony a franciák fizetik a lagzit, mert mindenre azért őket sem lehet rávenni.

90