Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 3. szám - Ágh István: Áll az idő, csupán hű karórám; Messze vagyunk, ha közel is; Alakot ölt (versek)

ami rajtunk szelíd meztelenség, az a napfénnyel kötött szövetség, mezítlábunk nyoma a pecsétje, lepkék vitorláznak könnyű szélben, játékhajók, ahogy a kilátás öblét tarka vitorlások zárják.

At kell jutnom majd a kék határon, mint annak, kit most rejt el a távol, s nem látja, csak érzi, milyen mélység fölött húzza törött tükörképét, hány tonna víz vonzása ellen küzd, ahogy elrúg, kinyúl, nekilendül, milyen titkot rejt az ismeretlen, mikor már a part is egyre messzebb, s egyre mélyebb árok fölött járva, mintha ülne Kháron ladikjában.

Messze vagyunk, ha közel

Fészkelődik az unokám jövőjében fürkésző arccal, én meg őt nézem, és zavartan követem, vajon mire vár,

vén bölcshöz illő tanácsommal terelném képzelgéseit, de még az esze nem segít, hogy a káromból tanulhatna,

messze vagyunk, ha közel is, bár összefűz a fajtánk lánca, nem hatnak a kor befolyása ellen fölhozott érveim,

befő go ttfü lével kizárja, mint a félrevert harangszót, amit a sötét anyagból kiöntött életművem áraszt,