Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 3. szám - Ágh István: Áll az idő, csupán hű karórám; Messze vagyunk, ha közel is; Alakot ölt (versek)

mondjam, hogy lidércűzés volt, mit Jóslatok az újszülöttnek költeményemben jövendöltem anyjának vérből, mocsokból?

hogy a remény annál erősebb, mennél mélyebbről merített? amit megmondtam, nem ismétlem tétova unokám előtt sem,

inkább a kettőnk közös része aggaszt, micsoda rejtett hajlam parancsára szenved miattam, miért kell elnézést kérnem.

Alakot ölt

Halk, puha matatás hallatszik át, valamitől megriadt a kredenc, csak nem miatta, aki nincs jelen? hiányától hangzik föl a lakás,

vagy mástól? mintha megszokott neszek lepleznék a kószáló betörőt, vagy azonnal berobban ösztönöm, ahogy a képzeletem megijeszt?

ha senki sem bújt meg a hang mögött, itt akkor is jelen van valaki, akár a csend, a csöndet hallani? s elkezdődik velem egy különös

játék, amit a lakás falai izgalmas részletekre osztanak, nem az, ami érzékeimre hat, hanem, amit magányom alakít,

alakot öltött hiánya matat valamin, amit éppen levetett, alácsúszó kelmétől kélt neszek? vagy fésűje alatt surran a haj?