Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 1. szám - Térey János: Cserszömörceszezon

Ha hinnék benne, nem okozna nehézséget a játszótéri szülők válfajainak beazonosítása sem. És akkor jóleső érzéssel állapítanám meg, hogy én egyik csoportban sem ismerek magamra, bár gyöngéim és szabotázsaim nekem is vannak. Egyrészt nem vagyok felügyelő, aki gyámoltalan csemetéjének fél lépést sem hagy önállóan megtenni. Másrészt hogyan is volnék kitelepülő, aki másfél órára is tömött hátizsákkal érkezik, benne több váltásnyi alsó- és felsőruházat, egy hétre elegendő pelenka, keksz és folyadék; épp csak sátrat nem hoz magával. Az én szerelésem minimális. Előfordult már, hogy konfliktuskezelő voltam, aki elsimítja a csörtéket a homokozóban, de nem kiabálok sportból a szomszéd apukával. Renáta első évében, amikor még nem kaptam főszerepeket, többet jártam játszótérre is.

Aki viszont színházba nem jár, annak ritkán ismerős az arcom. (Habár múltkor azok az autogramkérő gyerekek a Hegyestűnél!...) Ezen a játszótéren egyelőre teljes inkognitóban vagyok. Utolsó hétvége, hogy még nem vagyok kicsit híres. Kihasználom részleges ismeretlenségem utolsó perceit. Hétfőn lesz a Káli holtak premierje a tévében. Hát nem várom úgy, mint tavaly a Hamletét; de nem is hagy olyan érintetlenül, mint a Saul fia.

Elbóbiskoltam, nem alszom eleget. Fölnézek. Renáta göröngyöket dobál szerteszét a homokozóban, mint egy fiú, de legalább nem vesz célba senkit. Odamegyek, próbálom lebeszélni, készítek neki tortát, árkot húzok kislapáttal és a többi.

Vissza a padra. Bár nem vagyok megúszós szülő, aki elhelyezi gyermekét egy rugós játék hátán, aztán a telefonjába merül, ötpercekre mégis vétkezem. Látom a telefonomon, hogy Petya, a gimnáziumi osztálytársam kiírta a Facebookra, a kislánya képe mellé: - Szólítsatok csak Pucikának. Mindenkit puszilok.

Megállapítom, hogy Petya átesett a ló másik oldalára. Ugyanolyan csecse- mő-soviniszta családfő lett, mint azok, akiket tavaly ugyanő szanaszét cinkelt a babafotóik gátlástalan és nyakló nélküli megosztásáért. Szép számmal akad tehát mézes-mázas apuka vagy anyuka, akinél az önzés palástja marad a család. Leginkább mint jelszó. Átlátható érv a saját fontosságának igazolására és mások hatékony sakkban tartására. Akkor miért voltak gyermektelenül olyan fékeve- szetten dühösek a képeket posztolókra?

Föltápászkodom, és sikerül előcsalogatnom a lányomat is a homokozóból. Irány a Kis-Svábhegyi erdő, előbb az ösvény a gerincen.

„A déli lejtőt vesszük célba", magyarázom a káli rutinommal Reninek. - „Tudod, ott hamarabb fölmelegszik a föld, és nem árnyékolnak annyira a fák."

Egyik napsütötte tisztás a másik után. Mászni való fák. Reni kipróbálja az egyik alacsonyabb ágas-bogasat. Kerékpárgumiktól hámló mészkőlejtőn kapaszkodunk föl, már ő is segítség nélkül. Megint köveket dobál lefelé a lejtőn, és csak annyit tudok elérni, hogy a méretüket csökkentse.

„Érzed a hiúzszagot?", kérdezi Renáta.

„Én egy kicsit érzem."

Ha erdőben kirándulunk, azt játsszuk, hogy hiúzt kergetünk. Soha nem hagyná ki. Hirtelen előreszaladok, és beugróm a bozótba.

„Ott menekült a hiúz, láttad?"

13