Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 1. szám - Térey János: Cserszömörceszezon
„Nem, de vizet, azt találtam." Nézem, mi az, víz egy rozsdás konzervdobozban. Ami lehetne lövedék hüvelye is. Itt háború volt. Betonbunker is maradt utána. Mégis jobb hely, mint a külvárosi játszóházak, ahol az ugrálóvár meg az elektromos hintaló között választhatunk, és mindkettő életveszélyes egy kicsit. Itt van a fennsík közepén a háromszögelési pont a kavicsok közé ágyazott vörösmárvány kockával. Egyetemista koromban ide jártam futni, és járok a mai napig is. Nyolcszögletű betonkerete van, mint az ömlesztett sajt dobozának gyerekkoromban. Azt hiszem, beletörődtem: lányom van, és a lányomat sosem fogja érdekelni, hogy a háborúban innen lőtték a mieink, nem túl nagy hatásfokkal, az angol bombázókat. Légvédelmi üteg volt, picurkám, mantrázom magamnak. O közben föláll a peremére, és fejen dob egy fönn talált bottal. Majdnem fáj. „Renáta, ezt miért csináltad?", ripakodom rá, most aztán tényleg keményen. Az anyja sem helytelenítené ezt a hangot, tudom. Hároméves és lány. Próbálgatja a határait. Ez itt épp egy „ne tovább". A szétbiciklizett ösvénytől néhány méterre, egy napos tisztás szélén csíkos kecskerágót veszek észre. Házmagasnyira nőtt, kusza bokor. A sötét és kemény, keresztben átellenes állású leveleiről, meg persze a piros terméséről ismerem föl. De csak ezt. Megdörzsöljük a levelét, határozottan büdös. Néhánynak szétfejtjük a tokját: szétnyílik a négy kis, rózsaszínű kopács, és előkerülnek a narancssárga köpenybe bújtatott magok. Reni egyet a szájához emel, és éppen csak sikerül megakadályoznom, hogy belé is harapjon. „Mérgező, pfúj! Kislányom, hányszor mondjam még?" Azonkívül eszembe jut, hogy cserszömörceszezon van. Nem nyugszom, amíg egy molyhos tölgy alatt meg nem találjuk az első bokrokat. Mélyzöldből pirosba játszanak a levelei, kicsit mint a leforrázott bőr, olyan. „Látod, Renikém, ilyenkor ősszel elszíneződik. Van olyan kicsi levél, amelyik mélyvörös." Azok a kerekded, amúgy is szépen erezett levelecskéi! Egyedül ezt a két bokrot ismerem föl, mert ezek jellegzetesek, minden ősszel meg is találom őket, elég jó találati aránnyal. Reni figyelmét nem igazán sikerült fölkeltenem. „Apa, te tényleg minden fát ismersz?", ásítozik. „Dehogyis, ezt anya mondta?" "Igen-” „Szép tőle. A platánt meg a gesztenyét megismerem, na jó. Fenyőket. Bükk, tölgy, de hát ezekből többféle van..." És tényleg mindegy nekem, hegyi juhar vagy mezei juhar. De biztosan nem tudom megkülönböztetni mondjuk a barkóca berkenyét a borbás berkenyétől, vagy a magas kőrist a virágos kőristől. Hazafelé még egyszer beugrunk a játszótérre, közben cserélődött a fele társaság. Renáta megint elkezdi a tortasütést a homokozóban, én pedig megnézem a postámat. Miközben játszótereztünk, 10 712-ről 10 718-ra ugrott a követőim száma a Facebookon, és megjelent néhány hozzászólás a falamon, a Káli holtak inzertje után. 14
