Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 2. szám - Márkus Béla: A „között, a köztesség, a közép” kalauza – Tóth László újabb könyvei

vet, a nemzetiségi magyarság szellemi-művészeti élete egészségtelen irodalomközpontúságának gondolatát is számba vesszük, akkor érthetetlen igazán az ifjak ama gyanakvása s vádja. S érthetetlen - a csehszlovákiai magyar irodalomnál maradva -, hogy annak a Mikola Anikónak az „érvényes és időtálló" költészete is „visszhangtalan", akinek pedig - elemzi szépen és meggyőzően a költőbarát - az evangélista János Jelenéseit idéző, „komor, sejtelmességükkel szívszorongató tájai, jelenetei" teljesítik az ifjú ítészek normáit, amennyiben függetlenek a nemzetiségi-nemzeti „hovatartozás kisszerű és provinciális kötelékeitől". Távol esnek tehát attól, hogy azért lenne érdemes figyelni rájuk, ami miatt Ozsvald Árpád „összmagyar viszonylatban is figyelemre méltó, hiteles lírai életművére" kellene-illene. Vagyis a lényeglátó összegzés szerint az „organikus önszemlélet" miatt, ami annyit tesz, hogy az igazi „autonóm személyiség" soha nem lehet „független a maga szűkebb-tágabb környezetétől, sőt, saját autonómiáját épp környezete adottságaiból bontja ki, benső szabadságát külső kötöttségei mozgósításával teremti meg".

Kulturális antropológusok, szociálpszichológusok, emlékezetkutatók, filozófusok, társadalomkutatók igazolta szavak, a szövegkörnyezetben mégis úgy hangzanak, mintha az organikus önszemlélet eltaszítana magától minden szerepvállalást, elkötelezettséget a „környezet" iránt. Azért támadhat ez a benyomás, mert a Határsértők szerzője e „példa- és mintaértékű" költészettel kapcsolatban sem felejti el megjegyezni, hogy benne is lezajlott a „képviseleti líra" válsága, s hogy a pálya vége felé a költő rezignáltan tekintett „valamikori közösségi szerepeszményeire". Csakhogy e csüggedtség hátha inkább az irodalom, a művészet „fölösleges és nélkülözhető voltát hirdető" kor érzete, s épp oly kevés köze van az esztétikai értékekhez, mint ahogy a különböző magatartásformáknak, megszólalásmódoknak sincs. Az ironikus, szarkasztikus alak, beszélő jelesebb lenne, mint a patetikus, elégikus? Ha valaki - mint Balázs Imre József veti fel Hervay Gizella lírai énje kapcsán - „túlságosan »benne van« a világban, amelyről mesél", az kevésbé érdemes, mint az, aki kívül vagy felül áll a világán? Elavulhatnak, méghozzá véglegesen magatartások, válhatnak használhatatlanná konvenciók, mint ahogy ezt a Mészöly Miklós figyelmét is felkeltő Hizsnyai Zoltán pamfletsorozat, a Vízilovak és totemállatok sugallja?

A különböző portrék azonos vonásai alapján úgy fest, hogy Tóth László maga is azok közé tartozik, aki kedveli, ha valaki - mint a fiatal Csiki Lászlóról írta - „szembemegy a küldetéses irodalommal", „fütyülve a költő vátesz szerepére", és a szinte „önálló entitásnak vett nyelvet beszélteti és játszatja". Hogy aztán a költői öntudat mikor duzzad- dalmahodik magabiztosabbra, akkor-e, ha jelenteni, közölni vágy valamit valakikkel, vagy ha játszik a melléknevekkel, nézi - Csiki idézett versrészlete -, mint „korzóznak tarka szófajok... / sír egy határozatlan, magányos névelő", szóval, hogy az egyik szerep poétikailag kimunkáltabb-e, mint a másik - ennek eldöntése azért is nehéz, mert akad költő, író, aki szerinte is, feltételezhetően a 80-as évek „elszabaduló posztmodernjében" (a szórendért nem szavatolnánk) „kéjeleg artisztikus gőggel a nyelvvel". Hasonlóképpen jellemzésre, nem pedig minősítésre szolgálhatnak azok a művészi eszközök, poétikai fogalmak, amelyeknek az elterjedése talán Kenyeres Zoltánnak az elvont tárgyiasság líráját a látomásos-metaforikus mellé (és nem vele szembe) állító tanulmányához, valamint Király István Tandori Dezsőt méltató esszéjéhez (Egy befogadói élmény nyomában) fűződik: az alulretorizáltság vagy alulmegnevezés, a prózai narráció vagy depoetizálás és a többi. Habár a portrékészítő magáról is elmondhatná, amit Fodor Andrásról, eldi- csekedhetné, hogy „érdeklődésé-tájékozódása mintaszerűen sokágú", irodalomfelfogása, eszménye mégis erősen egyfelé húzza-vonzza. Önbírálatba burkolva vet számot azzal, hogy az Átkelés című harmadik kötete az első, A hangok utánzata „csontjaira csupaszított nyelvi-képi konstrukcióit" követően barokkos nyelv-gondolati alakzatait tekintve túlságosan felülstilizáltra sikeredett, történelem- és társadalomszemlélete pedig ellaposodott.

101