Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 2. szám - Márkus Béla: A „között, a köztesség, a közép” kalauza – Tóth László újabb könyvei
A „középet” kereste, hangsúlyozta, miután másutt is az Átkelés egyre idegenebbnek érzett történelmi pátoszáról beszélt. Ez a közép azonban az alkotók és az alkotások között példát kereső és állító igyekezet miatt kissé oldalra tolódik. Átlelkesíti a pátosz, csakhogy ne illanjon el. Fűti a meggyőződés heve, a meggyőzés érvei nélkül. Hogy például „valamiféle nemzeti géniusz" megtestesítői - „hiányos névsor" - Ottlik és Mándy, Déry és Nemes Nagy, Pilinszky és Weöres, Kassák és Füst, Móricz és Karinthy Frigyes, Kosztolányi és Ady, Radnóti és József Attila voltak? - a kijelentés a határozatlan fajtára, minőségre utaló határozatlan névmás miatt még akár bántó is lehet. Ám hogy ugyanők a „magasabb szellemi-esztétikai-erkölcsi értékek szférájában kétségtelen nemzetegyesítő erővel bírtak", ehhez azért elkelne némi magyarázat. Hogy miért éppen ők, s mások miért nem? „Személyükkel is súlyt, jelentőséget és jelentést tudtak adni az irodalomnak" - hangzik el másutt, Mészöly Miklóst méltatva, s itt már rövi- debb a Babitscsal kezdődő, s Karinthyval, Kosztolányival, Füsttel folytatódó, Máraival kiegészülő névsor. A folytatáskor csodálkozni valóan elmozdul, elcsúszik ama közép: „Illyésben is, Németh Lászlóban is - más oldalról Kassákban is - lehetett valami ebből", hármójuk esetében határozatlan, hogy esetleg a jelentősek között akad helyük, aztán ismét határozott: „De feltétel nélkül ilyen volt Weöres, Pilinszky, Mándy, Nemes Nagy Agnes." Fontosnak tartja hozzátenni: „Nincsenek sokan", majd hogy ők a „magaslatok". Soroljunk - eszerint - dombokat? Nevet adva nekik: Nagy László, Juhász Ferenc, Kányádi Sándor, Csoóri Sándor, Sánta Ferenc, Sütő András, Székely János, Gion Nándor, aztán egy nemzedéki vonulatban a két Szilágyi, Domokos és István - a dombságban futná még egy-két névre. Örkényére, például, Páskándi Gézáéra, aztán olyanokéra is, akiket ő maga nevez „írólegendáknak", mint Déryt és Lengyel Józsefet, másutt „magaslatnak" megint és mégis: Szentkuthy Miklóst és Tandorit. Mészöly Miklós esetében, úgy tűnik fel, a meggyőződés hevületéhez a meggyőzés érveit is csatolja. Az Alakulások valóságos bibliája volt, írja, igaz, az Igézőt és Somlyótól a „Modernnek kell lenni mindenestül... "-t, Hornyiknak az írói interjúit is ekként említette. Ez utóbbi alanyairól egyébként félrevezetőén jegyezve meg, hogy legtöbbjük Magyarországon - 1982 körül - alig kapott figyelmet, holott a megszólaltatott Németh Lászlónak és Örkény Istvánnak életműkiadása volt, Pilinszky - bár későn, de - József Attila-díjban részesült, Dérynék pedig sorra jelentek meg a művei. Mészölyhöz visz- szakanyarodva, a „közép" kedvéért akár el is lehetne fogadni, hogy Az atléta halála „kopernikuszi fordulatot" hozott az elbeszélő irodalmunkban, átformálta prózapoétikánkat, noha ebben az átformálásban, a hivatkozott Béládi Miklós szerint is, jelentős szerep jutott például Hernádi Gyulának. Amit viszont már nehéz lenne elfogadni, az az „értékegyesítőszerepe", hogy benne a magyar irodalom „még egyesülni tudott", ahogy az éles elméjű Szörényi László állította: „országegyesítő" volt. Lehetett egyesítő és - Tóth László szavaival - „sorvezető, viszonyítási pont" nagyjából a rendszerváltozásig, ám pont akkor megszűnt az lenni, amikor 1990. szeptember 29-én elküldte (és a Magyar Nemzetben közölte) a Magyar írók Szövetsége elnökének és elnökségének szóló, címében is beszédes levelét: „... Ott én nem vagyok otthon”. Ettől a pillanattól, szerinte a „társelnöki", valójában az elnökségi tisztségéről való lemondásától kezdve abban a sorban lett egy vezető, amelyik a Nappali hold Csoóri Sándorát egy-két szerencsétlen mondata miatt lényegében kiközösítette a magyar irodalomból, antiszemitának bélyegezve. Ha a szellemi élet kettészakadása, széttagozódása ekkor kezdődött, akkor ebben Mészöly megszólalásának nem csitító, hanem gerjesztő hatása volt, lehetett, hiszen „sokéves ismeretségük", „bármilyen barátságuk" világossá tehette előtte: Csoórinak, Esterházy Péter rangsoroló hozzászólása szerint az „egyik, joggal legtekintélyesebb magyar írónak" még véletlenül sem voltak zsidóellenes írásai, megnyilvánulásai. Csakhogy a vita 102
