Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 2. szám - Márkus Béla: A „között, a köztesség, a közép” kalauza – Tóth László újabb könyvei

mint amelyik az irodalom történetében üres helyet jelöl, a folytonosság megszakadását- megszakítását. A Mint fészkéből kizavart madár... az ellenkezőjét tanúsította. Azt, hogy ha a második nyilvánosságba - tegnapi szóval: a szamizdatba - szorult is vissza az irodalom, kéziratokba, kőnyomatos kiadványokba, s ha vándorszövegek változataiban élt is tovább, de élt, létezett, terjedt - Zalabai Zsigmond idézett véleménye szerint a szlovákiai magyar irodalmi tudat igazodott a kényszerű körülményekhez, „népköltészeti-folklorisztikus, kéz­iratos formában ugyan, de mégiscsak produktív volt". Ehhez a gyűjteményhez hasonlóan a címében Janics Kálmán klasszikus munkáját, A hontalanság éveit idéző Hontalanok válo­gatása is gazdag és bőséges. Ahogy az adatolásaiban, hivatkozásaiban is példás, stílusában élvezetes és mintaszerű, áttekinthető szerkezetű, csaknem negyven oldalnyi utószavában Tóth László felsorolja, az alkalmi és emlékkönyvi versezetektől, magánlevelektől a nap­lókon, tudósításokon át a naiv költészetig és tárcákig a műfajok sokasága eleveníti fel a hányattatás esztendeit, a kötet élére Fábry és Peéry emlékiratai mellé Szalatnai Rezsőét állítva. A Felvidék nagyobbik részét Magyarországnak visszajuttató első bécsi döntés után, a második világháború idején, hitleri segédlettel létrejött fasiszta államban, a Szlovák Köztársaságban maradt magyar kisebbség irodalmának Peéry mellett Szalatnai Rezső volt a vezéralakja. A csehszlovákiai magyarok 1918 és 1945 között című, befejezetlenül hagyott memorandumának bevezetése olyan korkép, amely a kisebbségi magyarság társadalmá­nak szinte minden területére kiterjedve festi le az Európa szégyenére mindmáig érvény­ben lévő Benes-dekrétum következtében kialakult helyzetet, az emberhez méltó élet elle­hetetlenülését, ellehetetlenítését. A bevezető sorok mintegy tudósításszerűen összegzik, amit a különböző irodalmi alkotások megjelenítenek, jeremiádákba illően elpanaszolnak: „A csehszlovákiai magyarság 1945 tavasza óta olyan megpróbáltatásokon megy keresztül, melyekre a Duna-táj változatos történetében nincsen példa. A kassai kormányprogram s a belő­le kilövellő jelszavak összevarrták a csehszlovákiai magyarokat a németekkel. (...) Kerek egy esztendő alatt a csehszlovákiai magyarokat megfosztották földjétől, házaitól, sokakat lakásától is; köztisztviselőinek nincs fizetésük, nyugdíjasainak nincs nyugdíjuk, hatósági védelemben senki, aki magyar, nem részesül, mert egy elnöki dekrétum alapján minden magyar elvesztette állampolgárságát: minden magyar közmunkára vihető bárhol az országban, és fizetés nélkül, nincs egyetlenegy magyar iskola, még elemi fokon sem, nem működik egyetlenegy magyar köz- művelődési vagy társadalmi egyesület, magyar főiskolai hallgatót nem szabad felvenni a főisko­lára, még sportolniok sem szabad a magyaroknak; nincs magyar sajtó, nem jelenik meg magyar könyv, magyarul nyilatkozni nem szabad, a magyar nemzetiségűnek nem lehet rádiója, sok helyütt betiltották a magyar istentiszteleteket; sok ezer magyart internáltak országszerte, sok ezret megfélemlítve kényszerítettek szülőföldje elhagyására" - sorolja az anyagi és erkölcsi tönkretétel eseteit. Fábry szavaival a „totalizált, törvényesített, paragrafizált embertelenség" példáit. Azt a rettenetét, amikor - ugyancsak Fábrytól, az Üresjárat című naplójából idéz­ve, „A szlováknak a magyar a zsidaja". A Hontalanok első két fejezete, az emlékiratok, illetve a bennük foglalt tényeket, állításo­kat néha csupán illusztráló, szemléltető, zömmel azonban esztétikai szempontból is érté­kelhető költői, prózai, publicisztikai alkotások. Ez utóbbiak között szerepel Öl védi János Magyar segélykiáltás Nyugatra 1946-ban című írása, az összeállítás egyik legmegrázóbb darabja. A „hazátlan magyar író" egy bajorországi menekülttáborban azon vívódik, vajon a Nyugat úgymond előkelő politikusai, államférfijai, tudósai, írói s a „szellem emberei", bölcsei tudják-e, mi történik a Duna-völgyben. „Tudjátok-e az igazságot? - kérdezné tőlük képzeletbeli levelében. - Látjátok-e a tengernyi szenvedést, az embertelen megaláztatást, azt az utolsó, kegyetlen rabszolgasorsot, melybe az emberi méltóságért és szabadságért folytatott és megnyert háború taszított 600 000 szerencsétlen magyart a magát demokratikusnak valló, 95

Next

/
Oldalképek
Tartalom