Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 2. szám - Márkus Béla: A „között, a köztesség, a közép” kalauza – Tóth László újabb könyvei
szövetséges Csehszlovákiában?" Látjátok-e, kérdez tovább, mivé silányultak a szent és örök elvek, melyekért annyian áldozták fel az életüket. „Mikor döbben rá végre a művelt Nyugat, hogy az, ami ma Csehszlovákiában történik, nem egyéb kegyetlen imperializmusnál, és mikor kiáltja végre oda a hatalmi tébolyban tobzódó prágai »demokraták« felé: eddig, és ne tovább!" Mint a kötet több írása, Ölvedié is egy régi toposzhoz, a Mohács utáni nemzettudatunk kialakulásában meghatározó szerepet játszó Querela Hungáriáé hagyományához kapcsolódik - Magyarország panaszát ezúttal egy nemzetrész „hazátlan vándor" írója magában, magának mondja el, tehát még az sem adatik meg neki, hogy szavát hallassa, hogy odafordulhasson azokhoz, akik felléphetnének a rabszolgaság, a kegyetlenség ellen. „...ha szabad ember lennék, talán mindezt megírnám" - tehetetlen kétségbeesése olykor a panasz, a sirám mellett az átok, a káromlás szavait szólaltatja meg, kifejezve a helyzet abszurditását. „Úristen, mi lenne, ha egyszer a vak és süket élők helyett a halottak szólalnának meg?! Az ismeretlen amerikai katona, a hősi halált halt tíz- és százezrek, és számon kérnék a süket és vak élőktől a szent igéket (...)?" A kötet harmadik fejezetének megannyi hivatalos irata és emlékirata aztán annak tanúsítója, hogy süket fülekre talált, pusztába kiáltott szó volt a számonkérés, a helyzetismertetés, az emlékeztető, a javaslat, a levél s különböző más műfajú beadványok mindegyikének szava. Hiába küldték őket a csehszlovák kormányhoz és a Szlovák Nemzeti Tanácshoz a pozsonyi magyar értelmiségiek, hiába a magyar vallás- és közoktatásügyi miniszterhez a rozsnyói helynöki hivatalból, hiába a világ protestáns vezetőihez a csehszlovákiai magyar reformátusok. Küldhették memorandumot Tildy Zoltán magyar miniszterelnökhöz, Gyöngyösi János külügyminiszterhez, megfogalmazhatták a dél-szlovákiai zsidókét, a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetségét, az utóbbit magyar minisztereknek is és a Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság vezetőjének, Jócsik Lajosnak szánva. Mehetett távirat a párizsi béke- konferencia elnökéhez a Szlovákiából Kiutasított és Elmenekült Demokrata Magyarok Tanácsától, intézhetett üzenetet a magyar kormányhoz és a kormánykoalíció pártjaihoz a Csehszlovákiai Antifasiszta Magyarok Intézőbizottsága, hozhattak határozatot a csehszlovákiai magyarság „pártkülönbség nélküli megbízottai" - mindhiába. Ment levél XII. Pius pápához, eredetileg azzal a szándékkal, hogy az összes magyar aláírásával küldik, de - szólt a záradék - „lehetetlen itt minden szervezkedés. A lakosság minden nyilatkozattól is fél." Különböző vallású - református, evangélikus, katolikus - lelkészek készíthettek jelentéseket a Cseh- és Morvaországba deportált magyarok helyzetéről, Sas Andor beszámolhatott a szlovákiai zsidók 1939 és 1945 közötti üldözéséről, végül, már 1948-ban Fábry Zoltán dr. Balogh-Dénes Árpáddal közös emlékiratban adhatott számot a helyzetükről Rákosi Mátyásnak, Molnár Eriknek és Révai Józsefnek - ők ketten Rákosihoz, a Magyar Dolgozók Pártja vezetőjéhez a csehszlovákiai magyar kommunisták nevében levelet is küldtek. „... Úgy hisszük, hogy az MDP különben sem léphet a magyar nép elé azzal, hogy segélynyújtási szerződést kössön Csehszlovákiával, vagyis kötelezze magát vérét ontani azon csehekért és szlovákokért, akik a szlovákiai magyarokat elnyomják" - intenének, ám zátonyra fut minden törekvésük. Minden, amit javasolnak, kérnek, követelnek, Fábrynak a már idézett naplója címével mondva: üresjárat. Nem mozdítja meg nemhogy a világ, de Európa közvéleményét sem. Nem ébreszti fel a „demokratikus erők" lelkiismeretét. Nem ér célba. A szintén említett, Tóth László történészi, tudósi tehetségéről tanúskodó legutolsó fejezet hosszú címet visel: Utószó helyett — helyzetképek a szlovákiai magyarokról 1945-1948/1949, avagy Adalékok és szempontok a „hontalanság éveinek" csehszlovákiai magyar önvédelmi küzdelmeihez és írásbeliségéhez. A tanulmány a szerzőre egyébként jellemzően visszafogott tárgyilagos tárgyalásmódja ellenére annak talán adhatna mégis némi stílusnyomatékot, ha nem is a querela Hungáriáé retorikai eszközeit, a „lelkek felgyújtásának" fogásait használva, hogy a négyéves hontalanságot követően megszólaltak az önvád hangjai is. A bűnbak 96
