Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 2. szám - Borsodi L. László: Baka István költői testamentumának záradéka és poétikája irányváltásának részdokumentuma
rül" örök körforgást kifejező igepárjára, a hol részvéttelennek látott, hol „siratónk"-nak gondolt tavasz hullámzására, és rámutat az anapesztusoknak a tavasz hangulatát érzékeltető, látszólag az örök visszatérés vidámságát asszociáló szökkenésére, valójában a vers képi világában megformálódó véglegesült bánatra, gyászra. Az elégiává komoruló vers Baka poétikájának a karakteréről is szól. Azt mondja ki, hogy úgy tud megújulni ez a költészet, hogy különböző formákban (versformában, metaforikus versbeszédben, maszköltésben) artikulálódik újra, de lehetetlen nem tudomást vennie az ember világba vetettségéről, a (közeledő) halálról, Isten és a világ közönyéről, az alkotó és az alkotás költői nyelvnek való kiszolgáltatottságáról. A Tavaszvégben folytatódik az évszakversekre jellemző kifordítás, vagyis az évszakok egymásba való átfolyásának tapasztalata: „Nem is tudom már ősz van vagy tavasz van". A vers felütését jelentő „Nem is tudom" és az oktávát záró „tudom magam is" kerete érzékelteti a versvilág önreflexivitását, amelyben a lemondás végérvényessé válik. A Március személytelenségéhez képest a vers első szakasza a személyes érintettséget egyetemes egzisztenciává formálja: „úgy bújkálok magamban mint a gazban / gyomok közt érzem otthonabb magam". Hogy miért és mihez képest, nem mondja meg, és bár a versben nem nevez meg a jelen értékvesztett világával szembeállítható értéktelített világot, de a Petőfi Itt benn vagyok a férfikor nyarában... és József Attila (Talán eltűnök hirtelen...) című költeményét megidéző második szakasz azt fejezi ki, hogy a múlt nem ártatlan („hogy még a száraz ág csörgése is / s a babacsörgő bennem összecsörren"), ezért ironziálja következményét, a jelent. A Petőfi- és József Attila-vershez köthető szárazföldi motívumokat (gaz, gyomok, száraz ág, babacsörgő) laza kapcsolódással ugyan, de a „csöbörből vödörbe" köznapi szólás és a víz motívuma egészíti ki, megteremtve az égi és a földi szféra közötti váltást: „fuldoklóm itt vagy ott akár a hal / kit közegéből más szűkebb közegbe / horgász rántott ki vagy maga az Úr". A partra vetett hal képzete egy létállapot kifejezője, de - Bakától szokatlan módon - a hasonló csak részlegesen világítja meg a hasonlítottat, ugyanis a hal természetes életteréből kerül ki a számára halált jelentő szárazföldre, a beszélő viszont eddig is olyan közegben élt, amely létezését fenyegette. A befejezésben a „mindegy" azonban érthetővé teszi a hasonlat két része között létrejövő részlegességet, hiszen a kétféle létminőségből nem vonható le racionális következtetés, magyarázat, (hiszen) a kettő közötti különbségre nincs tekintettel a halál: „mindegy akárcsak én O sem tanul / a sorsából és tátog-tátog egyre / míg hangtalan versébe belehal". A versre utaló önreflexív sor ugyanakkor túl azon, hogy összekapcsolja a születést és a halált, alkotó és műalkotás létmódjára irányítja a figyelmet. A „hangtalan vers" lehet a vers írása, olyan alkotói tevékenység, amely hangtalan kommunikáció, vagy az a művészi eredmény, amely (vissz)hangtalan marad. A vers így kapcsolja össze az ontológiai síkot a művészi önértelmezéssel, hiábavalónak minősítve mindkettőt, hiszen a művészi erőfeszítés, akárcsak a születés, a halálba tart.23 A szonett azonban nem hajlandó elfogadni a világ, a kultúra szétesését: ironikus magatartását fenntartva várja a halált.24 A költemény ironikus önreflexivitása révén az alkotást létmódként láttatva, az egész költői életművet a halál elleni tiltakozás testamentumává avatja. Az Új versek harmadik darabja, a Toldi nem évszakvers, de a halál fogalmát, a transzcendenciára való irányultságot és az istenképet illetően szervesen illeszkedik ciklusbeli előzményeihez, azzal a különbséggel, hogy a maszkkészítés a létösszegezés, a halálra való készülődés alkalma. A költemény elsősorban Arany János Toldijára, „a bűnös bűntelen Toldi kitaszítottságára játszik rá, hogy a maga világba-létbe vetettségéről szólhasson. Ennek 23 Vö. Nagy Gábor: „...legyek versedben asszonánc", 269. 24 Vö. Fried István: Baka István „Számadása", 167. 87
