Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 2. szám - Kalmár András Márton: Óhaj; Hársillatú dallam; Pirkadat; Múzeumkert (versek)
dallamot, halk dallamot dúdol felém a nyár. Mintha hallottam volna már tücsköktől, kis kerteken, vagy kint a pusztán, elmerengő szántóföldeken. Vagy talán lent, Tiszánk partján csengtek föl fűzfákról, szellőringatta hangjaként mélabús lomboknak?... Vagy maga a szőke vándor, Alföldünk szelíd folyója énekelte hintázó habok közül, ha záporok tomboltak?... Nem tudom. Csak átölelt egy réges-régi hangulat, mely selymes illatok hátán idézte át a múltat, mely visszaandalít az elrohant idők csellója s a bódult álmok hárfája közé; egy holt világba, mely mélyebb mindennél, s melyben most, a mában újra él a múlt, - hidd el, él. Pirkadat Pirkadó zenéje zeng a titkos végtelennek, kék homályból álmos nyári utcák ébredeznek, a csillag mind a láthatár alá csorog, napkeletre nyúlik át a Vénusz tündérfénye, száll, barangol és lehuppan holdunk sápadt lénye, s a kába lét az utcasarkon ácsorog. Múltnak és jövőnek újraéledő határán megjelent az első napsugár, öt óra táján, s e napsugár pajkos daktilusokba kezd: „Emberek, emberek, itt vagyok, elhozom újra a pirkadatot, meg a boldog időtök, a nappalotok, meg az életetek melegét, meg a látnivalókat a földön, az égen; a szépeket én faragom, nini, létetek is megadom, ne habozzatok, éljetek, éljetek, itt vagyok, itt vagyok!" Rejtelmes hogyan s miképp, de ezt hallottam ekkor, s elhittem, hogy jönni fog számunkra egy remek kor, melyben maga a napsugár leszünk, meglásd. 31
