Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 2. szám - Kalmár András Márton: Óhaj; Hársillatú dallam; Pirkadat; Múzeumkert (versek)
Múzeumkert i. A múzeumkert fényjátékait foltocskák morzsolták áfák alatt. Szelíd halál, csekély emlék szaladt, felém futott, s széthulltak árnyai. Lomb tömbök hajladoztak félszegen; a nyárban sűrűsödtek lombfallá. S üvegtekintetű lámpák alá rejtettem el magányom, életem. Meséje szentélyéből bájos lány, egy dús fürtű, aranyhajú nimfa szótlan derűt, szerelmet öntött rám, kinyílott zöldessárga apszisa, s élénk imák sejlettek sóhaján. Magába hörpintett a nyári ma. II. Forró jelet ontott a lány belém: viruljak, és ne legyek ily szerény, hasadjak át a lombfal apszisán, szűrődjek át a hársak illatán. Meghitt hangon mondta a lány: „röpülj, szeress, remélj, feledj, lazíts, örülj; ma érjünk össze, érj hozzám, gyere, ivódj belém, miként a nyár heve, ma életünk a bútól elszakad; nem engedem, hogy lelked álmatag legyen vagy elhagyott vagy éhező, feledd a gondokat, feledd magad, ma élni kell, ölelj, csókolj; szabad, és hinni kell; az ábránd létező!’
