Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 12. szám - Vári Attila: Kulcsmásoló
Házuk, az alig százfőnyire zsugorodott, egyszálbél település közepén állt, a pap nélkül maradt templom mellett, s ha a kulcsmásolásból hazatért, soha sem jutott eszébe, hogy továbbmenjen a bedeszkázott ablakú házak között a dombok felé, odáig, ahol valaha a szőlőjük s a löszfalba mélyített présházuk állt. Pedig fél óra alatt ott lehetett volna, de nem kívánkozott, mert nem látta a tornácról az öreg diófát, gyermekkora hívó jelét, pedig az szinte égig érve magasodott ki az utat szegélyező jegenyék közül a szőlősük előtt. Gépiesen ismétlődtek a napjai. Reggel, ahogy a városba ért, megvette az újságját, amit csak otthon, vacsora közben olvasott el. Mindig meleget evett, amit napokra megfőzött magának. Ebédelni a városban szokott. Egy kifőzdébe járt, amit egy rokonuk vezetett, s ahol minden étel az volt, aminek ígérte magát: házi ízek, személyre szabott adagok, hirdette magát, s a levesestálból annyit és annyiszor szedhetett, hogy néha nem is kérte a második fogást. Amíg Pesten lakott, anyja halála után egy szomszédasszony mosott rá, mert egyetlen dologra volt nagyon kényes, soha nem hordta egyetlen napnál tovább az ingeit. Nehezen, de meggyőzött valakit a faluban, aki vállalta, hogy mossa, keményíti a dolgait, így csak annyi dolga volt, hogy hétfő reggel beadta a szennyes ingekkel, ágyneművel teli ruháskosarat Irmának, aztán szerda este már otthon találta a ropogósra keményített tisztát. Gyermekkori barátjának kishúga volt az asszony, már azután született, hogy Lajos elment a faluból, s néha mesélt neki arról a testvéréről, akit szinte nem is ismerhetett Irma, mert a háború legvégén behívták, s éppen csak felölthette az egyenruhát, és el is esett Budapest ostrománál. A szilvalekvárfőzések éjszakáiról mesélt neki legszívesebben. Amikor a katlan parazsába dugott, felizzó végű vesszőik tűzrajzával szórakoztatták az üstök körül gunnyasztó asszonyokat.- Olyan jól tudtuk csinálni együtt, hogy felismerhető állatkákat kanyarítot- tunk, ha egyszerre két-két parázsló végű vesszővel írtunk a sötétben. És neveket is le tudtunk betűzni. O jobb rajzos volt, mint én. Egész képregényekkel töltötte ki nyáron az iskolai füzetek szabad oldalait. Aztán valami tehetségkutatók jártak a faluban, s a tiszteletes úr szerzett neki ösztöndíjat. Azt mondta, filmrendező akar lenni, mert láttunk egyszer a városban mozit. Már a képzőművészeti akadémiára járt, egyetemista volt, amikor az ostrom alatt besorozták. Eleinte élvezte Lajos, hogy kiülnek a tornácra, s a fodormentától balzsamos, tücsökzenés nyári éjszakában visszaálmodja magát abba a világba, amikor tűz- rajzai miatt azt mondta neki valaki, hogy igazi tűzkovács. Szíven ütötte az a különös hangzású szó, s attól a naptól azt hajtogatta az apjának, hogy nem akar lisztes molnár lenni, ő, ha törik, ha szakad, tűzkovács lesz. Mint ahogy az egyik meghitt estén is szíven ütötte, amit Irma mondott.- Öregember nem vénember, elkelne a házadban is egy asszony - mondta, csak úgy mellékesen, de Lajos úgy érezte, mintha felkínálkozott volna, s többé nem ment be az udvarba az özvegyhez. Ha mondandója volt, azt a kerítésen kívülről közölte az asszonnyal. 11
