Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 12. szám - Vári Attila: Kulcsmásoló
Egyik nap annál a kastélynál járt, amelyről azt olvasta, hogy új tulajdonosa teljes pompájában akarja felújítani, s arra gondolt, megmutatja neki a barokk kornak megfelelő kovácsoltvas terveit. Nem engedték be a foghíjas parkba. Az elektromos nyitású, sínen guruló kapu túloldalán egy ruhásszekrény méretű kopasz ember állt, s nem is kellett, hogy kétszer mondja Lajosnak, hogy tűnjön el, mert meglátta a barokk homlokzatba rakott alumíniumkeretű ablakokat, s úgy érezte, mintha teljes erőből pofon vágták volna. Rosszkedvűen indult haza, fölöslegesnek érezte magát. Már éppen a falu első házánál járt, amikor a Trabantja feladta a harcot. Fél kézzel a kormányt tartotta, a másikkal hazáig noszogatta, tolta, s az egyik pihenőben észrevette, ami mindig is a szeme előtt volt. Meglátta a régi zsidó temető fáit. A Vér-csorgó nevű dombhajlatban volt valaha két matuzsálemi lepényfa, amelyet hosszúra nőtt tüskéi miatt krisztustövisfának neveztek az emberek, s alattuk volt az a néhány sír, amelyek valaha úgy néztek ki, mintha gondos kezek virágágyásai lennének. A kert közepén egy parányi, zsinagógának nevezett épület állt, ahová a közeli tanya bérlője, egy másik tanyán gazdálkodó állatorvos és Fáskerti családtagjai jártak péntek esténként s szombat délelőtt. Szülők, nagyszülők, gyermekek, s a néha az ünnepre hozzájuk látogató rokonokkal sem lehettek huszonöt-harmincnál többen egy-egy alkalommal. Lajos szájában összefutott a nyál, megkívánta a fák termését, amelyet szentjánoskenyérnek neveztek a gyermekek, s amíg zörgősre nem száradtak az óriási barna hüvelyek, a magház mellett olyan édes volt a belseje, mint a méz. Apja, talán onnan szerezve a magot, lepényfasövényt telepített a szőlőse köré, évente többször is megmetszette, hogy áthatolhatatlan legyen az élő kerítés, de ne nőhessenek fává a bokrok. Otthon a baromfiudvart is az védte, sűrű volt, ujjnyi hosszú tüskéivel nem tudtak megküzdeni a rókák, elvadult kutyák, még a menyétek is messzire elkerülték.- Vénasszony takony - jutott eszébe, hogy úgy hívták a sötétbarna hüvelyeket egymás között a gyermekek, s elhatározta, hogy ha kipihente a kocsi lökdösésé- nek fáradalmait, megnézi, hogy mi maradt a sírokból, az épületből. Lepihent, de látomása volt. A zsinagógát látta, a szárnyas ajtó teljesen kitárva, bent gyertyák égtek, mormolva imádkoztak valakik, s ő megbűvölve nézte a bejárati ajtó helyett becsukott vasrácsot, a kovácsoltvas ábrákat, amelyek imbolygó árnyéka hosszan nyúlt el a kitaposott ösvényen. Felkelt és elindult. Szürkületben ért az erdővé terebélyesedett facsoporthoz. Olyan sűrű volt a bozót, hogy nem is látta az épületet. Szuronyerdő verte vissza a kísérleteit, hogy legalább ahhoz a két terebélyes fához eljusson, amelyek még így is kimagasodtak a pusztulás zöld tobzódásából. Másnap reggel motorfűrésszel tért vissza. Napokig irtotta az áthatolhatatlan szövevényt. Nem a lepényfák szaporodtak el, azok mintha nem akartak volna utódokat, bár Lajos látta az ágaikon növekvő, magtól duzzadó hüvelyeket, de mintha engedték volna a fává terebélyesedő berkenyéket, galagonyát, kökényt, csipkerózsát eluralkodni, amelyek szívósan ragaszkodtak hódításukhoz, hiába fojtogatta őket a mindent átszövő borostyán. Tüskéiket, mintha az ősfák adták volna kölcsön, hosszúak és horgos végűek voltak. 12
